Nemcsak az irodalom vagy a film kapcsán beszélhetünk történetmesélésről. A mese jelen van a képzőművészetben is: a fotókat, festményeket, szobrokat legtöbbször egy történet megörökített pillanataként értelmezzük. A képek narratív szereppel bírnak a tévében, moziban vagy az újságokban, azaz legtöbbször valami sztori elmesélésének eszközeiként találkozunk velük. A vizualitás önmagában túlságosan nagy közönséggel nem bír, amit egyáltalán nem hibaként, hanem csupán tényként állapítok most meg.

Egy olyan néző, aki a Petőfi Színház elégedett látogatója – s valószínűleg neki szól Szajkó István kiállítása az előcsarnokban – történetekhez szokott. Tetszik neki a legújabb bemutató, de lehet, hogy a fejét vakarja egy táncelőadás után májusban a fesztiválon. Nem érzi magát biztonságban a Vass Gyűjteményben, de jól elvan a Monet-kiállításon.

A művészet mai élvezőinek nagy része a mesébe kapaszkodik, felismerhető alakokhoz és mozdulatokhoz szokott. Ezt várja el egy elbeszéléstől, egy verstől, egy előadástól és egy képtől is. Ha eltűnik a sztori a regényből, ha nincs beazonosítható beszélője a versnek, ha kriksz-kraksz van a képen, vagy ha össze-vissza ugrálnak a színpadon, sok-sok műélvező érzi magát elveszettnek.

A történet teszi Szajkó István képeit is közönségbaráttá, s ezért tartom jó választásnak, hogy az ő pasztelljei és olajfestményei kerültek a színház előcsarnokába. Szajkó munkái egy kritikus szerint „visszaadják a kép iránti bizalmunkat”, mert bár rejtélyesek, mégis egyszerűek. Valóban így van. Egy test, néhány gyümölcs, madarak – nem bonyolult dolgok. Beléjük tudunk kapaszkodni, ugyanakkor Szajkó István, akit a műértők a figuratív és nonfiguratív festészet határán egyensúlyozó festőnek neveznek, kicsit mégis magunkra hagy bennünket: fejezzük be egyedül a fölskiccelt vonalakat.

A művész pasztelljeinek alakjai kissé elmosódnak, mégis hihetetlen pontossággal idézik fel a tárgyakat és azok hangulatát: kerékpárjai nem csak kerékpárok, hanem olajcsíkok a lábszáron, amik a láncról kerültek oda, vagy napsütés és szél, ami szembejön a dombról lefelé gurulva. A kerekekben és kormányokban meglátom a régi, tömött kerekű bringát, amivel biciklizni tanultam, a sapkás férfiak kerékpárjait, akik jobb lábukon a csipesszel fogják össze nadrágszárukat, hogy a lánc be ne kapja, és a kendős néniket is, akik harisnyában és otthonkában tekernek haza a cekkerekkel. Szépemlékű, vidéki biciklik – szinte hallom, ahogy zörög a sárhányó.

Pedig Szajkó egyáltalán nem fest ilyesmit a képeire. Egy bringa a kapu elé támasztva, fellökve – ennyi, amit elénk tesz. Talán éppen attól kezdenek működni asszociációink, hogy a tárgyak csak úgy magukban emelkednek ki a kusza vonalak alkotta gubancból, ami Szajkó képeinek szinte állandó közege, s amit színei tesznek különössé. A zöldek és sárgák közül élesen villan ki egy-egy kék kriksz vagy piros kraksz. A művész keze szabadon mozog a felületen, nem erőlködik, hogy pontosan fogalmazzon, s ezzel a látogatót ösztönzi aktivitásra, ami sokunkra igencsak ráfér.

Kellemesen nyitott alkotások lógnak most a Petőfi Színház falain. Biztonsággal lehet kalandozni abban a világában, ami akkor is a nézőé, ha a képek sarkában Szajkó szignója látható.