Köztünk vannak

Zachar István festőművész - III-IV. rész

A Magyar Kortárs Képzőművészeti lexikonban jegyzett alkotók legfiatalabbika a veszprémi Zachar István. A Lovassy gimnázium elvégzése után Egerben tanult, Almádiban tanított; jelenleg webdesigner-ként dolgozik városunkban. Olajképeiért és grafikáiért számos elismerésben részesült az ország több kiállításán. Mégis keveset tudunk róla – mint általában a kortárs képzőművészetről, még ha az a környezetünkben is zajlik.

Index: - Hogyan is kerültél bele ilyen fiatalon a Magyar Kortárs Képzőművészeti Lexikonban?

Zachar István: - Már a főiskolai éveim alatt is adtam be festményeket, grafikákat különböző kiállításokra, többek közt a salgótarjáni Rajzbiennáléra is neveztem. Wehner Tibor - zsűritagként - itt figyelt fel a munkáimra, így a katalógusban a grafikai szakma nagyjai mellé került a nevem. Később történt - öcsémmel éppen kombájnt szereltünk Litéren -, hogy csörgött a telefonom, és legnagyobb meglepetésemre ő volt a vonal másik végén. Feltette a kérdést, mit szólnék hozzá, ha bekerülnék a lexikonba. Hozzátette persze, hogy ez bizonytalan ajánlat, a szerkesztőtársaival még egyeztetnie kell, mivel az alapelv az volt, hogy a '72-es születésűeknél fiatalabbak nem kerülhetnek be. Ezután jó ideig csend volt, nem tudtam semmit a további fejleményekről. A lexikon megjelenésekor vált bizonyossá számomra, hogy benne vagyok, de hogy legfiatalabbként, az a következőképpen derült ki: nem sokkal karácsony előtt a Petőfi Rádióban hallotta egy ismerősöm, aki telefonon gratulált az elismeréshez. Ekkor voltam 26 éves.

Index: - Tényleg nagy siker lehetett ez számodra, de biztos voltak olyanok, akik "egyengették" az utadat. Kiket tartasz mestereidnek?

ZI: - Gimnazista koromban Borka Sándornál tanultam a szakma alapjait, a kockológiát (beteszel középre három mértani testet – máris kész a modell), ami kiindulásnak jó volt, de egy idő után úgy éreztem, más irányba kellene tovább mennem. Utána találtam meg Kádár Tibor és Hegyeshalmi László rajzkörét a várban – egy év itteni gyakorlás után fel is vettek Egerbe, a tanárképző főiskola rajz-földrajz szakára. Itt találkoztam Földi Péterrel, aki ugyanitt végzett matematika-rajz szakon, és végső soron megmaradt vidéki rajztanárnak. Az ő egyéni látásmódja, ösztönzése, barátsága sokat segített.
Egyszer megkértem, mondjon véleményt a képeimről. Mondta, hogy jók, de nem eléggé… Tanácsokat adott, mit csináljak és hogyan, megjegyezte még, hogy ipari tájképeket kellene ezzel a látásmóddal festenem. Ez volt az a szakmai támogatás, amire ekkor éppen szükségem volt. Olajjal farostlemezre készítettem öt képet, ipari tájképeket. Teregetéskor (így nevezik az év végi vizsgát a főiskolán rajzból) odajött Földi, és vállon veregetett. Ez akkor hihetetlen lökést adott. Emiatt a „pályaindítás” miatt talán leginkább őt tartom mesteremnek. Aztán persze később sokszor együtt is borozgattunk, beszélgettünk, de persze ez hozzátartozik a főiskolás szellemiséghez.
A másik tanárom, akinek még sokat köszönhettem a főiskolán, Balázs Péter keramikus-szobrászművész, aki csoportvezető rajztanárom volt a négy év alatt.

Index: - Mi a véleményed a veszprémi művészeti életről, és hol van a te helyed benne?

ZI: - Nagyon jó volt, amikor még gyakran el tudtam járni a veszprémi Művészetek Házában működő műhelybe. Sokat jelentett, hogy Hegyeshalmi Lacival és Környei Ágotával meg tudtam beszélni bizonyos dolgokat. Olyan kritikákat kaptam, amik megfogtak vagy éppen továbblendítettek.
A V8 csoport egy kiváló társaság. Még jobb lehetne, ha lennének fórumok, olyan helyek, ahol leülhetnénk, beszélgethetnénk. Nyilván megvan mindenkinek a saját élete, amivel ez nehezen összeegyeztethető, ezért is sem működnek még az efféle összejövetelek. Pedig ez biztos jót tenne a város kulturális életének is. Sokat gondolkodtam ezen – lehet, hogy mi nem vagyunk eléggé elhivatottak?
A menedzselésben sem érzek olyan hátteret, amivel vidéki képzőművészként könnyebben lehetne érvényesülni. Vannak persze, akik ebben nagyon tehetségesek, de a hozzám hasonlóak száma szerintem jóval magasabb… Szerencsés esetben Budapesten felfigyelhetnek a tehetségekre: bekerülhetnek a lexikonokba, írhat róluk az Új Művészet, de igazán az lenne a jó, ha ez az "útegyengetés" tudatosabb lenne – mind a magunk, mind pedig az esetleges támogatóink részéről. Sokan küzdünk ezzel a problémával.
Azt érzem, hogy testvérvárosi szinten létezik egy jól behatárolható kör, akik el tudják adni magukat, kikerülnek Gladsaxe-ba, Belgiumba, Németországba. Ott azt hihetik, csupán a „nagy öregekből” áll a veszprémi képzőművészet, pedig ez nem így van. A V8-ak megalakulása ebből a szempontból egyfajta kitörési lehetőség lehetne. Ebből is kitűnik, hogy amíg nincs meg a fiatalok között a szolidaritás, addig az önérvényesítés nem, vagy csak nagyon nehezen működik. Pont az a baj – ezt még a V8-on belül is érezni néha –, hogy művészekként túlzottan öntörvényűek, individualisták vagyunk az ilyesfajta szolidaritáshoz. Vagy éppen – ha úgy tetszik – túlzottan kényelmesek, „elpolgáriasodottak”.

Index: - Hogy érzed, festőként mi számít eredménynek? Mi a siker mércéje? Ha halálod után iszonyatos pénzeket fizetnek a műveidért?

ZI: - Nyilván az is számít, ki mennyit kap egy képért, de én nem csupán ezért dolgozom, és valószínűleg mások sem. Mondhatnék most közhelyeket, hogy például az alkotás öröméért – és gyakorlatilag igazam is lenne. Egy idő után lehet az emberből megélhetési festő, de én még messze nem tartok ilyen szinten. A vizuális élményeimet szeretném kifejezni, megmutatni, azt hogy számomra mit jelentenek ezek. Jó érzés viszontlátni a gondolataimat a vásznon, de ha láthatom a munkáimat egy katalógusban, egy kiállításon, vagy a TV-ben, az külön boldogság. Nagyon jó dolog, ha egy kiállításon díjat vehetek át, és nem csak az anyagi vonzata miatt… Minden pozitív gesztusnak örülök, például nagyon megmaradt bennem, amikor a Tavaszi Tárlat díjkiosztóján azt mondta Dióssy László, hogy látja, jó helyre kerül a díj. Apróság volt, de egy művésznek nagyon fontosak ezek az apróságok...

Rovat: