Régóta szeretem Györgydeák Györgyöt. Először a nevére kaptam fel a fejem. Ilyen - a mesék világát idéző - névvel átlag magyar polgár nem rendelkezik. Nomen est omen, mondanák a tanultabbak. Aztán sorra jöttek az alkotásai. Az első egy falra akasztható színező volt, amin meghatározhatatlan fajú lények siserehada nézett velem farkasszemet. Színes ceruzáim által nemcsak a fehér papír telt meg élettel, hanem fantáziám is lángra kapott...

Később nővérem - aki munkatársa volt Györgydeáknak - hozott haza két szintén fantáziát megmozgató szobrot, ezek azóta is a szobámban állnak. Aztán alkalmam volt a balácai római kori villagazdaság mozaikjairól készült fantasztikus rajzait is megtekinteni.

A most kiállított művei sem változtattak a róla kialakított véleményemen. Színesek és bájosak. Valódi földi dologhoz köthetetlenek, ellenben a gazdag mesevilághoz igen. Soha sem szoktam az alkotások címeit elolvasni, de ebben az esetben a szórakoztatáson kívül segítik a fantáziát a helyes útra terelni. A "lágy meséken túl" - mint például a Bübük - akadnak azonban olyan alkotásai is, amelyek pillanatok alatt áttörik prűdségemet, és áthágnak minden általam felállított erkölcskordont.

Szobraiban minden általa életre keltett "lom" megtalálható. Azonban itt ne a nászajándékba kapott porcelán összehegesztését értsük a bicikliküllővel. Hiszen Györgydeák gyökereinek, vásznainak, fadarabjainak mind-mind tartalma, lelke, fontos szerepe van. Kerek, összetartozó "lomtárat" alkotnak.

Mint minden jobb sorsra érdemes művész, megélhetési forrásként több mint tizenöt éve publikál rajzokat és grafikákat különböző folyóiratokban. Így találkozhatunk jellegzetes munkáival az ÉS-ben, a Civil a pályán-ban, a Magyar Narancsban, a Magyar Naplóban... Aki pedig a veszprémi kórházban jár, kérem, álljon meg a büfé előtt és tekintsen a falra: óriási Györgydeák képpel találkozhat.

A szombati kiállítás megnyitó nem adott érdemben újat. Györgydeák lénye és művészete szabad, a megnyitó pedig merev formalitásokat követett. Minden szabványos udvarlási ceremónia helyett többre értékeltem volna egy borozgatós-zsíroskenyeres performance-t, ahol az egyébként hallgatag művész mesélhetett volna nekünk a hatujjú zsiráfról, a fekete tollasról és a zerge térképről.

Bízom benne, hogy a megnyitón jelen lévő két hajléktalan - magányos csendjében - többet értett meg Györgydeák Csudavilágából, mint a protokoll szereplői.