A Himnusz Kölcsey Ferenc tollából született 1823-ban. Akkor Petőfi éppen csak elmúlt háromhetes. A költemény megszületése és a csecsemő iperedése is elárulta: közeleg a rügyfakadás. Erre a január 22-re emlékezünk a Magyar Kultúra Napján, több mint egy évtizede.

Emlékezünk és emlékezünk. Bizonygatjuk magunknak (talán a többieknek?), hogy micsoda kincsünk van. Pedig ezt a kincset azzal fecséreljük el, ha merengünk felette könnyes szemmel és beérjük azzal, hogy jobb esetben gyönyörködni tudunk benne. Pedig el kéne költeni, fel kéne végre ruházkodni belőle, ő, a Magyar Kultúra a használatban tudna felfényleni.

Kölcsey borongós múltba-révedése, Petőfi lázongó tüze, és más hatalmasságaink mind a nagy nekiindulások és megtorpanások közötti ellentét felszámolását sürgették. A mi kultúránk ősöreg fáját annyi villámcsapás, fejszecsapás, szú- és féregrágás sújtotta már, hogy most, így hivatalosan is Európába tagozódottan, végképp itt az ideje, hogy az álmodó ágak, a csonkulások sebhelyei körül a létező hajtások, a rügyek sejtnedvei felbuzogjanak. Nőjjön a vessző, hízzon fő- és mellékág!

"Hozz rá víg esztendőt" - mondja Kölcsey -, azok közül a fontos kapaszkodók közül, amelyek jobban-kevésbé elkezdtek kialakulni a magyar fa koronáján, legalább először néhány megerősödhessen annyira, hogy az kapaszkodjon bele, akinek nevelte a fa.

Ezek az ágvégek álmodnak. Álmodnak ma is, de tudják: lehet csodára ébredni, vagy az álom szellemvilágát valóvá teremteni: a ritka, ám annál nagyszerűbb siker, kétségkívül biztató előjel most is.

Minek tapogatnánk gyökereinkkel a néma hantot, inkább fényes rügyeinkkel, izzó virágainkkal és végre a megérlelt gyümölcs tüzével kéne versenyre kelni a Nappal.

Il Jan