Van úgy, hogy az ember lányának talpa alól kicsúszik a talaj. Ilyenkor fogjuk a padlót, kapaszkodunk mindenbe, amibe lehet, és minden baromságon hajlamosak vagyunk bőgni. Persze ilyenkor mindenki megtalál, mindenki nagyon okos, és mindenkit elkívánunk a fenébe. Ember meg csak áll és néz, hiszen ilyenkor ő a villanypásztor, aki karámon belül tartja a marhát...

Megborulásunk oka szinte bármi lehet. Ismertetőjele az, hogy akkorát üt az életünkben, hogy hanyatt vágódunk tőle. Vagy az, hogy olyan régóta szívja valami a vérünket, hogy a menstruációs rutin ellenére életerőnk és optimizmusunk lassan elcsöpög. Ilyenkor semmi sem sikerül, mindennel csak bénázunk, ami persze csak ront a helyzeten. Mindent elfelejtünk, képtelenek vagyunk jól időzíteni, és a világ - mintha érezné - fordul ellenünk.

Ember eleinte mosolyog és bíztat. Ez a kellemes szakasz, amikor lehet nyüszíteni az ölében, élvezni, hogy simogat, meg szeretget, meg babusgat. A baj csak az, hogy ennek ellenére mégiscsak őt bombázzuk a hülyeségeinkkel, ő van ott, amikor kiborulunk azon, hogy túlfőztük a virslit. Persze igazából ez már csak az utolsó csepp aznapra a pohárban, csak a farkasok nem értik, miért kell már megint valami apró-cseprő izén bömbölni. Persze eközben embernek is megvan a maga baja, amit olyan higgadtan tud előadni, hogy az valami fantasztikus. Ez minket igazából - sajnos - nem vigasztal.

Aztán elérkezik a semleges szakasz. Mosoly persze itt is van, csak a vigasztalás a "mármeginthiszti" vagy a "nyügivagy" kijelentésekkel kezdődik, ami csak olaj a tűzre - természetesen. Mert azt elismerni, hogy igenis hisztis vagyok, meg igenis nyűgös, az nem egyszerű. Tulajdonképpen érthető is, hogy az vagyok, hiszen annyi minden szar van az életemben, meg nézd meg a izét, neki milyen jó, meg ilyenek. Ezek azonban női logikai elemek, amik egy férfit nem érdekelnek. A farkas is elmagyarázza, hogy "szardle", meg "ezvaneztkellszeretrni". Ez ugyancsak sovány vigasz.

Aztán elérkezik a nagy kiborulás előtti csend. Amikor már visszafogjuk magunkat, mert már ciki a nyavalygás. Csak nyeljük a magunkét, nyeljük, de meg nem mukkannánk. Ilyenkor bújunk, simulunk, de nem szólunk semmit. Azt hisszük, ettől ember nem tudja majd, mi van. Pedig de. Egyszer csak a semmiből jönnek a villámok. Bőgve szállunk be a kocsiba, pityergünk egy nyálas filmen, örökbe akarjuk a fogadni azt a koszos kis kóbor kutyát, aki olyan aranyosan néz reggelente. Közben a szele is ideér, minden összekuszálódik, semmi nem jön össze, hiába görcsölünk. Világvége hangulat...

Aztán egy telefontól - ami várható volt - borul a bili, vagyis vihar lesz benne. Hiszen a "semminemmegy" mindenre kihat. A munkánkra, a baráti kapcsolatainkra, de még a családunkra is, és idővel valaki megunja a bénázást. A baj az, hogy nem számolunk a bajjal. Ilyenkor a teljes, hüppögésig, hányingerig fajuló nagy bőgés pillanata érkezik el. A felszabadítóé. Amikor ember kinyitja a száját, és amikor nekünk hallgatni kell.

A férfi megmondja a frankót. Mi meg csak nézünk, és semmit nem értünk. Rendben, hogy ez van, ezt kell szeretni, meg ettől még nem szabad bénázni. Az is oké, hogy mosolyogva könnyebb, meg tartsd magad, meg légy kemény. Le az érzelmekkel, azt inkább hagyjuk meg otthonra. Ekkor - megint - tudatosul minden. Az életben nem leszünk egyenrangúak.

De ez már egy másik történet...