Hiller István lemondott, távozik a kulturális tárca éléről. Sokan azon is csodálkoztak, hogy egyáltalán idáig maradt, hiszen egy offenzívában lévő nagy párt és egy minisztérium vezetése (vagy divatosabban nevezhetnénk menedzselésnek is) embert próbáló, ha nem egyenesen lehetetlen feladat. De, lehetetlen, mint azt az események is igazolták...

A történet nem kifejezetten érdekes: kultuszminiszterek jönnek-mennek. Sokkal izgalmasabb az, ahogy az előző félévben tanúi lehettünk két miniszter karriertörténetének, amint nem túlzottan meghatározó tárcáik éléről egy-egy jóval fontosabb posztra emelkedtek. Gyurcsány Ferenc sport- és ifjúságból miniszterelnökké, Hiller István pedig kultúrából MSZP-elnökké avanzsált. Vajon ez a presztízsnövekedés a minisztériumokra, illetve az említett területekre is kihatott?

Sajnos ez nem valószínű. A felfelé bukó Gyurcsány Ferenccel a sport és az ifjúság ügye is megszűnt egymással szimbiózisban maradni (hál' Istennek), és külön útjaikon újabb kényszerű házasságokat kötöttek (sajnos). Ennek az eseményszálnak így lett vége (?), a következmények felmérése még hátra van.

A kultuszminisztérium jövője még ködbe vész... A kérdés az, van-e élet a Hiller után? (Elnézést a rossz szóviccért.) Persze, hogy van, a kultúrát nem lehet szőnyeg alá söpörni. Maximum összevonni az oktatással - láttunk mi már karón varnyút -, de ezt a kockázatos lépést senki nem merné most megpróbálni. Próbálták már: nem jött be.

A terep jelenleg amúgy sem rossz (mondjuk nem is jó). Hiller István Görgey Gábor botrányoktól sem mentes egy éve után ragadta magához a minisztérium marsallbotját, és igyekezett frissen támadt pozícióját marketinges szempontból minél jobban kiaknázni. Ez sok beszédet és kamerába mosolygást jelentett, aminek pozitív hozadéka az volt, hogy először okot kellett szolgáltatni az ünnepélyes szavakra és mosolyokra. Vagyis ebben a bő évben úgy tűnt, van kultúra, sőt tényleg volt is.

Nagyszabású kiállítások, ingyen látogatható múzeumok, filmtörvény és társaik szolgáltatták az apropót magasra törő ambíciójú miniszterünknek. A hatás nem is maradt el, Hiller kiemelkedett az ismeretlenségből (most persze az átlagpolgárok szempontjairól beszélek), és tényezővé vált. Az utolsó villogási lehetőséget már ki sem használja, a Művészetek Palotája célszalagját (vagy a százmilliárdos hitel startszalagját - ahogy vesszük) már egy új miniszter szakítja át. Lehet, hogy neki sem tetszik Budapest új éke...

No, azért persze van még min változtatni, problémák a kultúra területén is mindig voltak, vannak és lesznek, ezen az ő tevékenysége sem változtatott. Kíváncsian várjuk hát, hogy ki lesz az utód, aki tovább birkózik a Draskovics nevével fémjelzett megszorítási intézkedésekkel, és igyekszik a kormányzat tőgyéből minél több tejet kipréselni a nemzeti kultúra csuprába (na, erre most büszke vagyok).

A napokban választ fogunk kapni - legalább - erre a kérdésre. Talán Görgey Gábor visszatér, hogy társadalmi munkában lássa el a miniszteri teendőket. Legalábbis amíg a tanácsadásért kapott hétmillióból futja...