Megtörtént a kávémérgezés, elrágtam az összes kihúzófilcet, minden fénymásolat rongyosan hever egy mappában, igen, úgy érzem: felkészültem. Ezzel nyugtatom magam. Toll, leckekönyv, mappa, szép ruha, magabiztosan, remegő lábakkal indulok el. A vizsga nyolckor kezdődik, azt mondják, érdemes az első körben bemenni. Most hét felé jár, lesz még egy órám átnézni.

Lepakolok a terem előtt. Két álmatag takarítónő a társaságom, meg a hajnali fények a még nyugalmas folyosón. Tíz perc múlva már szállingóznak a szintén remegő csoporttársak. Csendben nézegetem a jegyzeteket, friss és üres az agyam, még nem aggódom. Egyre többen vagyunk, egyre többet beszélgetünk. Rémhírek terjednek a tanár vizsgáztatási szokásairól: mikor szabad mosolyogni, milyen szögben kell ülni a puskázáshoz, melyik szeme szokott rángatózni, ha ideges... Ilyenkor már nem szabadna olvasni az anyagot, nem is olvasnám, ha előző éjjel nem dobtam volna a sarokba, hogy "nekem már úgyis mindegy, inkább lefekszem és holnap lesz, ami lesz."

Addig-addig gyűlnek az emberek, amíg egyszer csak be nem toppan a csoport legidegesítőbb tagja (minden szak minden csoportjában van ilyen), aki még a kitűnő tanulókat is elbizonytalanítja a hülyébbnél hülyébb kérdéseivel. Persze csak mellettem talál helyet, nem is küzdök a helyzet ellen, nekem lőttek. Encike fennhangon nyávog a fülembe, hogy ő ezt meg azt meg amazt sem érti és egyáltalán elege van és magyarázzam el neki a tételcímeket mert ha neki nem sikerül, akkor ugrik a féléve és nem lesz meg a kredit, blablabla...
Miért pont én???

Nyolc óra előtt pár perccel megérkezik a tanár, aki mellesleg kari igazgató és tanszékvezető atyaúristen, és rettegésben tart több száz szerencsétlen diákot. Ha róla van szó, minden rémhír igaz. Nem baj, állítólag az első körben kimegy kávézni, és mindenki simán átmegy. Önbizalommal telve sétálok be másik két sorstárssal az irodájába, gondolkodás nélkül húzok tételt, sajnos nem értek semmiféle mágiához vagy bűvésztrükkhöz. Leülünk, próbálunk gondolkodni, és várunk.

Miért nem megy már ki? Már megitta volna? Vagy leszokott? Betiltották a koffeint? Eltört a bögréje? Mi van már?!... Beront egy hallgató, leckekönyvével a kezében néhány szót suttog neki, a hatás egy több tagmondatos artikulált lecseszés, hallgató ki, ajtó be, feszült csend. Kész, mindennek vége. Ez most nagyon nem jött jól. Nem baj, nagyjából leírtam a tétel vázlatát, menni fog. Pár pillanat múlva belém hasít a két szó: "Maga következik!"

Leülök, szinte eggyé válok a székkel, hirtelen minden tudatosul, a hierarchia legalján csúszkálok, a vezérrel szemben, aki egy hatalmas bőrfotelből irattömbök hegyei mögül néz le rám vérben forgó szemekkel. Elkezdem. Egész jól haladok, ő mozdulatlan arccal bólogat, úgy érzem, nyerő vagyok. Tízperces monológom után feszengve várom az értékelést, amit azonnal meg is kapok: "Sajnos rosszul kezdte, kihagyta az elején a definíciót, ez sajnos elégtelen." Ennyi. Kész. Hiába minden könyörgés, ma nincs több esélyem. "Az UV két hét múlva."

"Köszönöm, viszontlátásra Tanárnő."