Fellapozván a közelmúlt helyi és országos sajtóorgánumait, meglehetősen sok olyan cikket, kommentárt találhatunk, amely az önzetlen segítségnyújtásról, az adományozásról szól. Nem véletlenül, hiszen - bár jó ok igazából mindig van - az utóbbi hetek sajnos komoly aktualitással (aktualitásokkal) szolgáltak ehhez a témához. Az Index Veszprémben eddig nem sok helyet szántunk a délkelet-ázsiai tragédiának - leginkább azért, mert erről rengeteget lehetett hallani és olvasni csaknem minden más fórumon.

Most sem elsősorban a cunamiról szeretnék írni, sokkal inkább az általa kiváltott hatásról, az Európán szökőárként végigsöprő szolidaritási hullámról. Mert - joggal - büszkék lehetünk mi is hozzájárulásunkra, mely a katasztrófa következményeit próbálja csökkenteni, arra a több százmillió forintra, melyet civil adományokból tudtunk a túlélőknek összeszedni.

Van emellett helyibb vonatkozású, szintén az adományozáshoz kapcsolódó téma is: a kis sepsiszentgyörgyi Heléna megsegítése, akinek gyógykezelésére gyűlnek a felajánlások. Ez az "ügy" is megmozgatta a közösséget, sokan szeretnének segíteni az erdélyi kislánynak - ami szintén nagyon jó, és megmelengeti a lelkünket, amikor hallunk róla. "Legyen az adomány újra hagyomány!"- mondja egy néhány éves szlogen, és elgondolkodunk, hogy üzenete mára talán kezd beérni...

Ekkor azonban megtorpanunk egy pillanatra (legalábbis én), megbicsaklik a gondolatmenet. Miért éppen Délkelet-Ázsia? Miért éppen Heléna? Nem, nem, szó nincs arról, hogy bárkit is bántani akarnék, vagy szándékait megkérdőjelezni (a rászorulók érdekeibe való gázolásról nem is beszélve). Csak éppen a minap olvasom egy nemzetközi szervezet vezetőjének a nyilatkozatát, aki azon kesereg, hogy Kongón nem nagyon akar senki segíteni, pedig volumenében az Indiai-óceánon történtekhez hasonló tragédiák folynak. Vagy csak egyszerűen Veszprém utcáin sétálok, és lépten-nyomon szembesülök a nyomorral, amit nem szívesen látok meg, de néha nincs hova fordítanom a fejemet.

Miért pont ezek a tragédiák fognak meg bennünket a világon zajló megannyi tragédia közül? A válasz, úgy gondolom, pszichológiai természetű. Ahhoz, hogy segítsünk, egyszerre van szükségünk távolságra és közelségre. Ha a szomszédban történik valami, inkább nem nézünk oda. Esetleg nagyon szomorúak leszünk, de nem érezzük azt, hogy tudnánk segíteni. Ha messze történik valami, akkor azon megborzongunk, és hálát adunk az égnek, hogy nem a közelünkben, még inkább, hogy nem velünk esett meg.

A pénztárcához nyúláshoz kell valamilyen lelki kapcsolat: majdnem-meghalt húsz magyar, vagy egy testvérvárosi kapcsolat (súlyosbítva egy népszavazásnyi lelkiismeret-furdalással). És akkor adunk, ha kell, sokat is. Jó érzéssel tesszük, mert másokon segíteni jó.

Nagyon helyes, hogy ilyenkor segítünk - és kár, hogy máskor kevésbé. Az adomány továbbra sem hagyomány, inkább valami nyomasztó bűntudat kompenzálása. Valószínűleg amiatt, hogy a szomszédunkon nem segítettünk, amikor kellett volna. Mielőtt mindenki vadul a torkomnak ugrana, elmondanám, hogy ez a jelenség nem veszprémi, még csak nem is magyar specialitás, úgy tűnik, az egész "fejlett világ" ilyen.

Hogy mi a következtetés? Nem tudom. Javasolni csak annyit javasolnék, hogy aki megteheti, adjon Helénának (Link: www.veszprem.hu ), meg amikor csak tud; de először mindig nézzen körbe, hátha ott lapul mellette a rászoruló...