Tanított Győrben, a bencés gimnáziumban, dolgozott főapáti titkárként, pannonhalmi perjelként, igazgatta a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumot, volt miniszteri biztos, jelenleg a Tihanyi Bencés Apátság vezetője. Dr. Korzenszky Richárd OSB perjellel beszélgettünk.

- Hogyan döntött az egyházi hivatás mellett?

Korzenszky Richárd: - A Pannonhalmi Bencés Gimnáziumban tanultam, 1955-ben kezdtem az iskolát, s ’59-ben érettségiztem. Édesapám, nagybátyám, nagyapám is állatorvos volt, s arra gondoltam, hogy én is ezt a hivatást választom. Az érdeklődésem később más irányba mozdult el, 1955 karácsonyán kaptam egy fényképezőgépet, és elkezdtem fotózni. A filmek világa is egyre jobban vonzott, meghatározó élményt jelentett számomra az Emberek a havason – Szőts István alkotása. Akkor azt mondtam az osztálytársaimnak, ha a nevemet egy film végén vagy elején a stáblistában láthatnám, nagyon boldog lennék. A gimnáziumi éveim vége felé mégis úgy határoztam, hogy ott maradok Pannonhalmán. Nem egyes személyek hatására döntöttem így, az egész iskola légköre, tanáraink tartása, mentalitása, műveltsége volt rám olyan hatással, hogy úgy éreztem, nekem ott a helyem. 1959. augusztus 6-án kaptam a Richárd nevet, addig keresztnevemen szólítottak, Miklósnak. Pannonhalmán végeztem teológiát, 1964-ben szenteltek pappá és ’64 őszén kezdtem meg egyetemi tanulmányaimat az ELTE-n, ahol magyar-orosz szakos tanári oklevelet szereztem.

- Miként lehetett 1964-ben, bencés papként bekerülni az ELTE-re?

KR: - 1950-ben létrejött egy megegyezés az állam és a katolikus egyház képviselői között, aminek értelmében a szerzetesrendeket megszüntették, illetve a piarista, bencés és ferences rendet összezsugorították. 1948-ban minden egyházi iskolát államosítottak, de 1950-ben visszaadtak nyolc gimnáziumot a katolikus egyháznak - kettőt a bencés rendnek. A megállapodásban szerepelt az utánpótlás biztosításának lehetősége is. Létezett úgynevezett numerus clausus, de a szerzetes növendékek létszámon felülinek számítottak az egyetemen. A felvételi vizsgát ugyanúgy le kellett tenni, később viszont semmiféle juttatást nem kaptunk az egyetemtől, de az oklevelünk megszülethetett. Négy évig Budapesten laktam, a Mikszáth téren, a piarista rendházban, onnan jártam trolival ez egyetemre, eleinte szerzetesi ruhában. Később ebből néhány érdekes jelenet támadt, például, amikor egyik tanárunk nagy ideológiai prédikációba kezdett irodalomelmélet órán. Kifejtette, hogy nem tudósokra van szükség, hanem pedagógusokra, nem a részletek ismerete, hanem az ideológia a fontos, valamint az, hogy ez a nagyhírű, Eötvös Lorándról elnevezett egyetem minél több meggyőződéses marxista pedagógust neveljen az országnak - adja az Úristen! Ketten ültünk az első sorban, szerzetesi ruhában, és óriási nevetés, aztán vastaps tört ki. Erre a professzor elvörösödött, a fejét a tenyerébe temette, majd felsóhajtott: - Elvtársak, bocsánat!

- Hogyan alakult a pályafutása?

KR: - Győrben kezdtem tanítani, a bencés gimnáziumban. 1973-ban főapáti titkár lettem Szennay András főapát úr mellett. 1979 és 1989 között a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumot igazgattam, majd 1989-től 1991-ig pannonhalmi perjel voltam, azaz házfőnök és az apát helyettese. Amikor Várszegi Asztrik főapát úr átvette a rend vezetését, én Budapestre kerültem, s 1994-ig miniszteri biztosként dolgoztam a Művelődési és Közoktatási Minisztériumban. Hozzám tartoztak a nem önkormányzati és nem állami iskolák ügyei, foglalkoztam a NAT alapelveinek kidolgozásával, az oktatási törvény előkészítésével és még sok mással.

- Miként került a tihanyi rendház élére?

KR: - A szerzetesség egy kicsit hasonlít a katonasághoz, a mi életünkben is létezik az engedelmesség fogalma. Elöljáróm úgy döntött, hogy rám itt van szükség, így 1994 októbere óta irányítom a helyi közösség mindennapjait.

- Mi a különbség a szerzetesség és a papság között?

KR: - A papság feladat, egy funkció az egyházon belül, a szerzetességet pedig úgy tudnám meghatározni, hogy egyfajta családi állapot, azaz egy közösséghez való tartozás. Mindez azonban nem zárja ki azt, hogy a szerzetes pap legyen, ugyanakkor lehet valaki úgy szerzetes, hogy nem pap.

KR: - Tihany jelent természeti szépséget, magyar múltat, szimbolizálja a magyar identitás gyökereit - az alapítólevélen keresztül. Egy olyan hely, amit valamire való magyar ember nem cserélne fel a világ egyetlenegy tájával sem. Valami ilyesmi Tihany, persze sokkal bonyolultabb is. Nekem, személy szerint egyfajta kihívást jelent. Olyan feladatot kaptam itt, amire tulajdonképpen soha nem készültem. Oktatáshoz, pedagógiához, irodalomhoz, irodalomtudományhoz értettem, a szakma elfogadott. Tihanyba kerültem, ahol volt bencés élet 1950-ig, létezett egy - jobbára idős szerzetesekből álló - bencés közösség. Kihívás volt számomra, hogy a lelkipásztori munkát el kell látni, ugyanakkor egy lepusztult épületet helyre kell állítani - amit közvetlen elődöm, Pászthori Valter atya már elkezdett. A legfontosabb mégis az, hogy újra szerzetesi közösségként tudjunk itt élni. A Tihanyi Bencés Apátság nem plébánia csupán, ez csak egy a sok feladata közül. Egy ilyen, másik, "kényszerpályán" mozgó kötelezettsége: a kiállítások rendezése. Az épületet úgy kaptuk vissza, hogy meg kellett tartani azt a funkciót, amit előtte ellátott. Az apátság a Veszprém Megyei Múzeumi Igazgatóság kiállítóhelyeként működött, de azt látni kell, hogy András király nem múzeumot alapított.

folyt. köv.