Sok éve már, hogy a KFT nevű együttes megénekelte egy Valéria nevezetű hölgy szépségét, amit még a Nemzeti Galéria is irigyelt (meg a Műcsarnok). Hát a Műcsarnok - úgy tűnik - megelégelte az irigykedést, és úgy döntött, megpróbál lenyűgözni bennünket (meg Valériát) egy jó kis kiállítással. Valahogy így születhetett meg a négy évszázad francia festészetét bemutató tárlat ötlete...

A Monet és barátai óta sikk lett, hogy a fővárosi múzeumok lenyűgözőbbnél lenyűgözőbbnek tűnő ötletekkel csábítsák be a magaskultúrára már egyre kevésbé fogékony nagyérdeműt. Szerencsére. Mert nagy szerencse az, hogy valóban nívós alkalmi gyűjteményekben gyönyörködhetünk kábé egy mozijegy áráért. Arról nem is beszélve, hogy a módszer egyelőre beválni látszik, és a fenti intézmények sorban döntögetik a látogatócsúcsokat. Valaki végre Magyarországon is rájött, hogy jó marketinggel kultúrát is el lehet adni, nem csak mosóport.

A műcsarnokbeli kiállítás valóban profi, látszik rajta, hogy tényleg a francia (franciaországi) festészet legjavából sikerült válogatni. Több szempontból is meggyőzőbb a Monet-kiállításnál, mindenekelőtt azért, mert annál jóval változatosabb. A termek századokként vannak berendezve, így szépen végigkövethető a realizmus igényének fokozatos megjelenése (egészen a késő-barokk pufók angyalkáitól), majd az impresszionizmus formabontása és a XX. század szerteágazó irányzatainak, kísérleteinek kibontakozása. A kiállítás vezérlő motívuma fény és árnyék viszonyának, megjelenítésének változása a különböző korok folyamán - de ez igazából inkább csak apropó, egyféle kiindulási pont, amit nem akarnak feltétlenül ránk erőszakolni.

Komoly-komor tekintetű nemesek és polgárok, viharban hánykódó és dokkban veszteglő hajók, haldokló mártírok, szatírok és nimfák, csendéletek és aktok - a XVII-XVIII. század jellemző témái fogadnak bennünket tompa megvilágításban, ami kíméli a festmények minőségét, de kevésbé a szemünk állapotát... A termekben lépkedve kevésbé tudunk eltévedni, mint a Louvre folyosóin, de ezért kárpótol bennünket a tér tágassága, ami sokat használ az egyes művek kibontakozásában (mindenki figyelmét felhívom, hogy a legtöbb festményt fél méternél kicsit távolabbról is érdemes szemügyre venni).

Azután az impresszionisták. A "nagyokkal" itt is éppúgy találkozhatunk, mint a Monet-n, de sokkal érdekesebb és tanulságosabb az előzmények fényében látni invenciózusságukat. Még jobb, hogy itt nem zárul le a történet, hanem jön Gauguin, Toulouse-Lautrec, meg a többiek. Azután persze az avantgárd, Picasso, Bracque, Cézanne és társaik. Egészen a legújabb időszakig, pop-arton, meg mindenen keresztül, kifulladásig...

A Műcsarnok abban is lepipálja a Galériát, hogy a kiállításhoz impozáns nagyságú vetítőterem is tartozik (szemben az ott, anno berendezett vetítőszobával), ahol dokumentumfilmek segítenek a bemutatott korszakokban való eligazodásban. Még egy zseniális ötlet: kis "tombolót" is berendeztek kartonbútorokkal, ahol a gyermekek maguk is lehetőséget kapnak, hogy kipróbálják rajztudásukat, valamint érdekes, a témához lazán kapcsolódó számítógépes játékokat is kipróbálhatnak a vállalkozó kedvűek (erről később még bővebben is esik majd szó lapunkban).

Igazán érdemes egy budapesti utazás alkalmával ellátogatni a Műcsarnokba - legalábbis február 27-ig, amíg a kiállítás tart. Egyszer talán még azt is megérjük, hogy nem nekünk kell zarándokútra kelnünk, hanem ezek az alkotások látogatnak meg bennünket... No, de addig is, amíg kulturális fővárossá nem válunk, ne panaszkodjunk, hanem járjunk szorgalmasan a Vass Galériába!

Link: Műcsarnok