Ki őrzi emlékezetében a köszöntőket, az áldásmondókat? Ki emlékszik a mágikus kapura? A cicomás kapura, amelyen a rejtőző csoda pillanatában be és ki lehet lépni. Át lehet ugrani a csodán. Ja, és ki lesz az a James, aki ugrás közben úgy tud maga alá nézni, a titokra, hogy elkapja a pillanatot, amikor látni lehet?

Janus kapujában ott a kulcs és a bot. A megérkezés-megbékélés pihenős bezárkózásának kulcsa a kilincsgomb alatt és a kapuszárnyak mögé támasztva a lelkes elindulás zarándoklatban fényesedett útipálcája.

Új évbe lépünk, a kétezer-ötödikbe. Lehet, ez a most érkező, a megérkezők éve: a megnyugváshoz kulcsot adó, és lehet, a nagy üdvösséges felkerekedésé. Lehet. Lehet, mivel az ígéretesség malasztja elmaradt körüle. Néma, mint a tél.

Csak meglássuk a tél fintorát. Ajakbiggyesztését és szemcsippentését, amellyel figyelmeztet: a december a fáradtság hidege, a ráncokban élesedő savanyú-sanyarú borongó emlékezésé, míg a január hidege a friss feleszmélés kósza sejtelme; új hó.

Na és a kapu sarkai. Az egyik azt nyikorogja: maradj még, te elpöszült, hova mennél ezzel a soványka útibatyuval, a másik azt énekli: indulj már, itt ficánkol oldalamon a nyughatatlan bot.

És jőnek a néhai igricek. Mind az elíziumi mezők bőségéről gajdol. Varázsolnak és köszöntenek, a hallgatókat mámorba lovalják, és aki hisz nekik, az kifényesedik, tüzek gyúlnak a januárra: na, most lehetne a pernyével hussanni az égre.

kilián