Eltelt a Karácsony. Szaloncukrot most nem raktam a fenyőfára, mert úgyis lezabáltam volna pár nap alatt. Másrészt vigyázni akartam roppant sportos alakomra. Az viszont elég elszomorító látvány, hogy úgy hullik, mint a levelek az őszi lombhulláskor. Nem fog kitartani Vízkeresztig, azt már látom.

Ezt sem mostanában vágták ki. Pedig amikor megvettem - talán két nappal a feszt előtt -, a faárus megesküdött mindkettőnk életére, hogy "ecsém, hidd el, esztet nem rég hozták, néhány órája vágták ki." Mit mondjak, nagyon siettem - a kezemben egy rakat cekkerrel - haza, mert ugye még nem volt elég a karácsonyi költekezésből. "Jó, kösd össze, pajtás!" válaszoltam minden hezitálás nélkül. (Ha már ilyen jól összetegeződtünk.) Még jó, hogy legalább Szentestén kitartott. Tovább már nem.

Ráadásul ferde, mint a pisai torony. Elmém ezen ügyben akkor világosodott meg, amikor Szenteste napján beleerőltettem a tartóba. Mindegy, legalább igazodik a Föld forgástengelyéhez. Ilyen fája senkinek sincs! Ahogy Fülesen kívül senkinek sem volt olyan lufija, ami belefért volna egy mézescsuporba! Pedig első impresszióim pozitívak voltak. Meg is kértem "ecsémet", hogy forgassa körbe. Nem találtam esztétikumán kifogásolnivalót.

Már látom szomorú sorsomat. Pár nap múlva rohamlépetekben kapkodom le róla a díszeket, mert az alatta elterülő parketta már nem látszik ki a tűlevelektől. Ezután egy metszőollóval darabokra vágom, a tűlevelek pedig a lakás többi részét is elborítják, de annyira, hogy Pünkösd napján is találok belőlük a valamelyik ágyneműtartóban. A faárus ecsémnek pedig csuklik minden fel és lemenője. Aztán a fa a kukában bevégzi küldetését.

Persze, ez mindenképpen így történt volna, de szerettem volna eme mozzanatokat január hatodikán végrehajtani. De az is hozzátartozik a konklúzióhoz, hogy én is jó nagy marha vagyok. Nem baj, jövőre is veszek karácsonyfát...