Pityu olyan, mint az a három ott Betlehemben, akik akkor régen az összeírásra jöttek. Pityu olyan. Ő is szállást keres. Harapnivalója íker-ókor akad. Rója a város utcáit, tereit. Rója, akár az árnyék Betlehemben. Annak a háromnak az árnyéka; a világ legalján.

Mindig mosolyra fut a szája, amikor eszébe jut, hogy neki pedig igazi karácsonya lesz. Mosolya azé a kicsiny és törékeny kisboldogasszonyé "ott messze-itt közel", "úgy akkor, hogy most". Karácsony-sejdítő mozdulatában az ács tétovasága. Még kesernyés sóhajában is dereng az a szuszogás, amellyel a kisded szuszogott a jászolban. Pityu is azok közé tartozhat, akiknek titkos tiszte hordozni a szuszogást; most túl a kétezredik éven is.

Pityu térül-fordul az aluljáró és a pályaudvar között. Korog a gyomra. A Szenteste közeledtével a szálláskeresés helyett inkább foglalkoztatja: hol legyen a karácsony. Hol legyen itt a kisvárosban a hely, az istálló, ahol a karácsony alja és kútmélye felérzik. Olyan pitvart kell találnia, ami a védelem helyett a békét adhatja meg, inkább a csendet, mint a rejtőzködést hideg ellen, vagy a többi embertől.

Igazi karácsonya lesz. Kitől is kapna ajándékot, kivel állítana fát, kit lepne meg a száraz kenyérgyürkével? Tudja, amitől karácsony lesz neki a karácsony, az az arcán lesz, az a derűt teríti a tél bánatára, az ember télies szomorúságára. Ha valaki képes észrevenni a hajléktalan tekintetét, neki a Pityunak a szemecsillogását, az tudja csak meg: kinek lehet karácsonya. És a zugban lekuporodva előveszi a kopott könyvecskét. Elhatározta: végre szembenéz azzal a hat mondattal. Engedi szétáradni magában. Itt a szegletben lehel magának és mindenkinek életet beléjük. Most, így túl későn is!

Olvassa.
Bár Szállást találnia reménytelen, bár fázik a háta, reszket a maró hidegtől keze-lába: türelmes, mert szeretni akar. Ugyan évek óta többen alázzák meg, nevetik ki, dobálják meg megszomorodott paradicsommal, jeges hógolyóval, mint ahányan gondolnak rá a ruhaosztásnál; az utcán, másodikat harapva a csokiba: ő igaz szívéből jóságos, mint egy reklám-kor előtti Mikulás. Hol van már belőle a féltékenység, az irigység? Mit féltene, mit irigyelne? Kinek lehet olyan a birtokában, ami annyira alattomosan kacérkodna, hogy sötét vágyakozást nevelne benne? És milyen kincse lenne, neki a Pityunak, amitől kérkednie lehetne, kevélynek szabadna lennie? Szeretnie. Azt lehet. Azt szabad. Azt érdemes.

Olvassa, és már meg is cselekedte, amit befogadott: tudja, mit kell tennie, hogy elég közel legyen vagy elég távol, amikor azt a tapintat megkívánja. Most is elhiszi: ha ő a szeretet himnuszából néz ki, előbb-utóbb onnan fognak visszanézni rá; miként is kereshetné hát a maga javát?

Olvassa. Magába néz. Elcsodálkozik! Évek óta valahányszor haragra gerjedt, az méla megszokásból és merő pózból kaphatott lángra benne, csak rajta múlik, hogy füstté íródhat-e a kerge tűz. Mióta a hobók életét éli és sorsosai közül is kevesen kíváncsiak rá, tudja: akár ezerszám lehetnének, akikre neki kellene kíváncsinak lennie, a kérdés mindig benne motozna, hogy szabad-e neki a rosszat felróni bárkinek. Neki, akinek annyiszor róttak fel olyan rosszat, ami közönséges rágalom volt. Ezek után, így, ezt olvasva, örülhetne-e, éppen ő a gonoszságnak!
- Inkább az igazság győzelmének örülök - gondolja, ha már egyszer benne, itt a szegleten, Betlehem-árnyékosan, győzött az igazság.

Már tudja - mert olvasta -, ha eddig el tudta tűrni, eltűri holnap is, amit a mindennapi habzsolás, habfelélés, hazug pompapumpa jelent. És már tudja azt is: meddig tart és mi az a minden, amit el kell hinnie szeretetből. Van ő annyira szegény, hogy hihessen, hogy igazán remélhessen, és a bajokat viselni tudja szeretetből. Van ő annyira gazdag! Annyira, hogy tudja a választ a kérdésre: megszűnhet-e valaha a szeretet.

És akkor, ott a szegleten, a késő-Betlehem békéjében-csendjében "A prófétálás véget ér, a nyelvek elhallgatnak, a tudomány elenyészik". Pityunak karácsonyos, születéses ünnepet hozott a kopott könyv.

Kilián