Sok szempontból tanulságos és szomorú történet az, melynek végkifejlete a tegnapi népszavazás, pontosabban annak a késő esti órákban megszülető ideiglenes végeredménye volt. A mérleg még nem lehet hivatalos, hiszen az OVB csak a hét közepe táján hirdeti ki a végleges eredményt, de az már valószínűleg csak pontosabb lesz a mostaninál, érdemi fejlemény már nem történhet.

Ötödik országos népszavazásunk volt ez a mostani, és nagy meglepetéseket igazából nem hozott. Népszavazásaink történetében folyamatos csökkenést tapasztalhatunk a részvételi kedvben - ez alól az 1990-es, köztársasági elnökös kezdeményezés kivétel, mivel ott kiugróan látványos (és egyedi) volt az érdektelenség. Ez nagyjából természetes folyamat, mivel a nyugati, nagyobb összehasonlítási alappal rendelkező tapasztalatok is mutatják, hogy az állampolgárok az idő múltával egyre kevésbé fogékonyak a hatalom közvetlen gyakorlására: egyre lustábbak és/vagy szkeptikusabbak.

Bevallom, számomra még a 38-40%-os részvételi arány is meglepő volt, tekintve az erőteljesen hiszterizáló kampányt, amiben az egyik oldal lappangó nacionalizmusunkra, a másik pedig pénztárcaféltő hajlamainkra próbált hatást gyakorolni (ez persze csak a "kettős állampolgárság" kérdésére igaz). A végeredményen mindez nem változtat, a népszavazás érvénytelen maradt, mi pedig lassan kezdjük felfogni, hogy egy vesztes-vesztes mérkőzésbe rángattak bele bennünket.

A népszavazás egyetlen "nyertese" a Munkáspárt, aki büszkén mondhatja el (elmondta már, és még sokszor el is fogja a közeljövőben), hogy kezdeményezése a "kórházprivatizáció" megakadályozásáról csaknem sikert ért el. Sajnos (már az ő szempontjukból) legkésőbb 2006-ban rá fognak jönni, hogy a közel kétmillió igent ikszelő választópolgár nem a velük való rokonszenvezés kapcsán járt el így...

Török Gábor találóan a "gazdasági populizmus" sikereként könyvelte el a szavazási eredményeket, vagyis ezek azt mutatják, hogy igazából azok az „érvek” (jó humorú olvasóink most nyilván dőlnek a kacagástól) értek el hozzánk, egyszerű választópolgárokhoz, melyek arról szóltak, hogy mi, mennyibe fog kerülni nekünk. Elkeserítő az a helyzet, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy mennyire ki vagyunk szolgáltatva közéletünk vezető személyiségeinek - gyakorlatilag fenntartások nélkül fogadjuk el, amit mondanak. Főleg, ha az a valami rosszul hangzik.

A félinformációkból és tudatos dezinformációkból álló, még csak nem is igazán átgondolt és felépített kártyavárkampányok megint arra sarkalltak bennünket, hogy riasztó anyagi kilátásokkal terhes álomvilágba lépjünk be, olyan dolgokról döntsünk, amelyekről fogalmunk sincs, és mellesleg még jobban mélyítsük el a szakadékot köztünk és állampolgártársaink között, akikkel már amúgy sem voltunk beszélő viszonyban. Mindehhez két iszonyatosan átgondolatlan és rosszul megfogalmazott kérdés nyújtott megfelelő asszisztenciát.

A keserű hab a tortán a Friderikusz Sándor nevével fémjelzett, vasárnap késő esti, elemző műsornak álcázott politikai kabaré volt. Hajós András, aki sómenként már kétszer bukott különböző televíziók égisze alatt, most "kiküldött tudósítóként" írta be névjegyét a média fekete könyvébe. Mindenkinek (még a "médiamoguloknak" is) joga van egy politikai kezdeményezést nevetségesnek tartania, de ezt ilyen ízléstelen formában a nézők tudtára adni már minden határon túlmenő pofátlanság.

Én a magam részéről tragikusnak tartom ezt a népszavazást. Nem az eredmények, vagy a részvételi mutatók miatt - azok olyanok, amilyenek. Maga az a tény keserít el, hogy egyáltalán sor kerülhetett rá. Az utóbbi tizenöt évben meglehetősen sok népszavazási kezdeményezés indult változatos témákban, melyeknek vitorlájából a szelet még idejében sikerült kifognia a kormánynak, az országgyűlésnek vagy az alkotmánybíróságnak. Szomorú vagyok, hogy ez most nem így történt, és hogy politikusaink belevezettek minket egy olyan csapdába, amelyből sehogy nem kerülhettünk ki pozitívan.

Persze lehet, hogy csak az én ízlésem (ficamom) ilyen finnyás. Azért minden részvétem azoké, akik most úgy érzik, hogy a pofonokat kapták...

Király Viktor