Egyszer csak ott van a fene nagy szabadság. Aztán nem tudunk vele mit kezdeni, vagy összetévesztjük az önzéssel - és visszaélünk vele. Pedig mi alapjában véve jót akarunk, és néha tényleg nem tudjuk, mi a francért haragszik ránk a hímtagunk. Vagyis tisztában vagyunk vele, mi a baj, de ha beismernénk, a saját hibánkat ismernénk el.

Mert mi, nők, tényleg a "gyengébbik nem"-hez tartozunk. Néha olyan gyenge a "nem"-ünk, mint kamaszfiú fÁLLoszÁN a szőr. Azt hisszük, hogy az a pár kósza gondolat, ami olyankor az agyunkat nyomja, már egy valóban érett nőé. Aztán mikor kimondjuk az eszmefuttatás végén a tagadó-tiltó szót, már meg is bánjuk. Mert miért ne?

Miért ne barátkozzunk azzal a másik farkassal, mikor csak barátok vagyunk, meg olyan aranyos - egyébként?

Mert már az elején tudjuk, hogy nem pusztán barátnak kell, hanem bókokkal legyező rabszolgának. Ezt a férfiember is tudja, de hogy a nyavalyába mondja el, mikor úgyis letagadjuk? Meg jövünk az aranykalitkás szöveggel, meg a bezzegatebarátnőid című jelenettel. Itt más válasz ezért nem létezik, mint a barátkozzcsaknyugodtan (aztán a ki nem mondott gondolat: de ha hozzád ér letépem a tökét), és ím, kezünkben a szabadság.

Normál, és igen ritka esetben ez klassz. Bár a bókok jönnek, a magaslabdák röpködnek, de a bók-ból nem lesz buk, a lasztik meg "nem pálya" elven, azaz ÁÚT végzik. Elég egyszer bólintanunk, és nincs megállás az ágyékig. Ugyanis rá lehet kenni a férfiemberre a félresikálást, de ezt nősTÉNY nélkül nehezen tehetné meg. Tehát mi is ludasak vagyunk, az a disznó meg győzi. Akkor meg miért ne tartsunk mi is több vasat a tűzbe?

Mert már az elején tudjuk, hogy nem fog menni. Persze, jöhet itt a nagy szöveg, meg a vagányság, de nem vagyunk férfiak. Mert mi nem bírjuk, ha a vasak már izzanak, valamelyiket tutira eldobjuk, mert éget és fáj. A kan-csalóknak viszont van bőr a kezükön, bár a szemük sem áll jól. Néha azt hisszük, hogy két férfit szeretünk - és az így is van. Beültetjük őket a hintába, mert szabad, és hazudunk nekik, mert kell. Aztán szépen lassan, észrevétlenül kicsináljuk őket, de leginkább magunkat. Mert nekünk EGY (falka)vezér kell.

Szabadnak lenni jó, de mint tudjuk, a szabadakarat áldás és átok egyben. A legjobb mégis az, amikor ember kitalál valamit, mi meg felsóhajtunk - na végre. Megteszi azt, amit akar, anélkül, hogy tudná, mi akartuk, hogy azt tegye. Ilyenkor vigyorgunk, és ember visszavigyorog. A mosoly hirtelen az arcunkra fagy. Mert mi van, ha ember akarta, hogy ezt akarjuk?!

De ez már egy másik történet...