Tasnádi István drámája, a Nézőművészeti Főiskola rendhagyó darab. Csakis erős idegrendszerű, gyakorlott nézők számára ajánlott, akik nem kapnak szívrohamot az úgynevezett "interakció" (nem összekeverni az "interurbán" kifejezéssel!) láttán, hallatán és elszenvedtén. Ja, meg persze a jól fejlett humorérzék sem hátrány...

Kedves Olvasó, először is beavatnám Önt egy kritikusi szakmai titokba: sokkal könnyebb negatív kritikát írni, mint pozitívat. Öröm, ha lát valami jó előadást az ember, de mit lehet írni róla? Jó a rendezés, jók a színészek, satöbbi... Elég unalmas dolog. A hibákat észrevenni, és felhívni rájuk a figyelmet - ez már izgalmasabb, kihívást jelentő feladat.

A Nézőművészeti Főiskola annyira jó, hogy nem lehet írni róla semmit. Mindenfajta elemzés vagy értelmezés csorbítaná a komplex élményt, amit a "tanuló" (néző-jelölt) átélhet, ha veszi a fáradságot és a pénztárcáját, és befizet egy körre, erre a nem-biztos-hogy-akkreditált képzésre.

Ha ki akarnék emelni valakit az előadás készítői közül, komoly gondba kerülnék. Éppen ezért kiemelek mindenkit. A színészek, Katona László, Mucsi Zoltán és Scherer Péter (utóbbi kettő ismerős lehet a Kontroll című filmből vagy Jancsó trilógiájából) jó színészek. Tényleg jók. Nagyon. És valószínűleg igen jól együttműködnek a rendezővel, Árkosi Árpáddal is. Ez a darab az övék - szőröstül-bőröstül.

Ha már a darabról nem írhatok, írok a tapsról. Mint a "tanfolyamon" megtudtuk, a taps a néző önkifejezési eszköze, az utolsó percek az ő nagy pillanatai. Hát ezt a leckét az első csoport tanulói igen jól elsajátították. Ekkora vastapsot én még a Játékszínben nem láttam. Hétszer vagy nyolcszor tapsoltuk vissza "tanárainkat", amin ők is igencsak meglepődtek (kellemesen csalódtak, miután előtte már konstatálták "nehézfejűségünket").

Egy idő után persze voltak renitensek, akik már indultak volna dolgukra - de a többség nem hagyta érvényesülni akaratukat, így kénytelen-kelletlen visszakucorogtak székükre. A taps először egyébként szimpla tapsnak indult, csak később vegyült lábdobogás is a tetszésnyilvánításba, sőt néhányan felállva is tapsoltak.

Sokaknak van humoruk. Az előttünk ülő úr (egyike a sietősöknek) ezt az előadás korai szakaszában sérelmezte is a "Ne nevessen már annyira!" udvariassági formulával fordulva a mellettünk kacagó hölgy felé. Később már csak megvetően hátranézett néha.

Ha valaki nem szeret "annyira" nevetni, feltétlenül NE nézze meg ezt az előadást! Feltétlenül maradjon otthon, vagy jöjjön össze barátaival egy nemnevetőpartira! Aki komolyan veszi az életet, az otthon marad! A többieknek a részvétel kötelező.