Tarczy István ikonjai hagyományos szentképeket utánoznak: a Pantokrátor könyve előírt helyén nyugszik, a szent megfelelően görbíti tiszteletreméltó ujjait, az Istenanya pedig az évezredes pozícióban tartja karján a legszentebb gyermeket. Mégis, egy ortodox ikonfestő sűrűn vetné a kereszteket, ha betévedne a színház előcsarnokába.

A szent ikonok szigorú szabályok szerint készültek és készülnek ma is. Sebők Zoltán filozófus, aki a művészet történetét folyamatos botrányok történetének nevezte, a kora-reneszánsz botrányaként azt emlegeti, hogy a papi előírásokban nem rögzített alakok is beférkőztek a kompozíciókba. Mekkora skandallum lehettet egy fa vagy bokor megjelenése a szent alak mögött! Micsoda blaszfémia ilyen közönséges dolgokat közszemlére tenni egy festményen, ahol addig csak szakrális dolgok sorakoztak!

Tarczy ikonfestőként nem követ el efféle hibákat, annyi a bűne, hogy a manga stílusában alkot. A mangát, a japán képregények grafikai világát talán nem túl sokan, de annak filmesített változatát, az animét, mindannyian jól ismerjük. A műfaj debütálása a magyar tévékben a Dragon Ball című rajzfilmsorozattal történt. A nagyszemű, égnek álló hajú figurák, különös harcosok és szörnyek, a hosszan kimerevített mozdulatok, a viszonylag szerény cselekmény teljesen idegen volt az általunk megszokott rajzfilmkultúrától.

Nagyméretű manga-ikonjait Tarczy István a "huszonegyedik századi" jelzővel illeti. Ötvözi a szentet és profánt, ősit és mait, magasművészetet és populáris kultúrát; képei újabb tanúságtevői e tradicionális oppozíciók megszűnésének, bár ez önmagában nem nagy kunszt.

Ne tévesszük azonban szem elől, hogy a feltámadó halottak, isteni sarjak, rettenetes képességekkel megáldott gyermekek nem csak a japán tévénézőket izgatják és riogatják, hanem a jámbor híveket is. Emiatt nem süllyednek Tarczy munkái a búcsúk és zarándokhelyek felfújható gumi-Máriáinak, piskóta-rózsafüzéreinek és plüsspüspökeinek szintjére, hanem amellett, hogy a kiállítóterembe hozzák ezt a vásári egyszerűséget, hanyagnak tűnő gesztussal mutatnak rá valami ősi rokonságra legrégibb és legújabb meséink között.

A tárlat anyaga nem korlátozódik a manga stílusára, és ez első pillantásra zavarja az összképet, ám - ha nagyon akarom - a giccsbe hajló Obst-Gemüse kompozíciókat és madárkákat össze tudom hozni a fent említett vásári hangulattal. Mer’ ugye egy művészi képhez feltétlenül szükséges valami természeti állat meg egy szép piros alma.

Azt azonban már végképp nem kockáztatom meg, hogy bebarangoljam a műanyagflakonok titokzatos világát, ami szintén képviselteti magát a kiállításon. Maradjon hát számomra Tarczy csak így egyszerűen: a Manga-Isten.