Neil Simon valószínűleg a legismertebb és legelismertebb vígjátékíró a második világháború utáni amerikai irodalomban. A Furcsa pár vagy a Mezítláb a parkban olyan művei, melyeket - főleg a nagysikerű filmes változatok miatt - a nézők többsége jól ismer. A Pletykát - ezekhez képest (méltán) kevésbé ismert darabját - a múlt héten mutatotta be a Veszprémi Petőfi Színház.

"A darab a pletykáról szól. A pletyka természetrajzáról. A pletyka lehet jóindulatú és aljas. Naiv vagy tudatosan végiggondolt, férfias vagy nőies, magánéleti vagy közéleti, szexuális vagy szűzi-ártalmatlan. Lehet szórakozás vagy bosszú, ugratás vagy rácsodálkozás. Egy bizonyos: a pletyka mindenkit elér, sebessége óriási, hatalma nagy. Mindennapi életünk velejárója, kísérője - akarva, akaratlan."

A fenti idézet az előadás műsorfüzetéből való - és nagyon jól hangzik. Akár igaz is lehetne, ami sokat használna, hogy nézőként jó érzéssel távozzunk a színházi élmény után. Sajnos ez ebben az esetben nem teljesen állja meg a helyét - ahogy Markos György tanácselnökként mondaná: "Ez így, ebben a formában nem igaz..."

A plakát "bűnügyi vígjátékot" ígér, a rendező bohózatot prezentál. Az előadásban végig a helyzetkomikum dominál, a rendezői koncepció, a színészi játék mind erre helyezi a hangsúlyt. Az eredmény közepes gegparádé, két és fél órányi "Szeszélyes évszakok". A közönség jelentős részét ez valószínűleg nem zavarja, de ha a fentebb idézett "mondanivalóra" is kíváncsiak lennénk, akkor bizony csalódnunk kell.

A darab cselekménye (időben legalábbis) aktualizált, de bizonyos pontokon következetlen - hogy eredetileg is ilyen-e, vagy csak a fordítás során kerültek be a logikátlan részek, az nem derül ki számunkra. A díszlet ehhez alkalmazkodva nagyon modern, a világoszöld falak kissé túl steril, szinte kórházi hangulatot árasztanak (lehet, hogy azért, mert a darab folyamán a szereplők jelentős része beszerez valamilyen, kisebb-nagyobb sérülést).

A néha eltúlzottan harsány, (félve írom le) már-már ripacskodó színészi játék a rosszemlékű Kaviár és lencsét idézi - bár kétségkívül annál jóval visszafogottabb változatban. A hibák egy részét persze felróhatjuk az előadás kiforratlanságának, de joggal merül fel bennünk a gyanú, hogy itt már a rendezői koncepcióval (vagy annak hiányával) is komoly gondok lehetnek. Konter László helyében én nem ezt az előadást írnám rendezői önéletrajzom kiemelt helyére...

Igen jó színészek is igen gyengén debütáltak mostani szerepükben. A La Mancha lovagjában remeklő Jakab Tamás, akinek második felvonásbeli monológjából még kisülhet valami hosszú távon, egyenlőre még birkózik a szöveggel; Tóth Loon pedig, aki szinte egyedül ellensúlyozta a többiek harsány hangvételét, néha éppen az ellenkező végletbe esik, túlzottan visszafogott, alig hallható a nézőtéren.

A magasan legviccesebb jelenet a taps alatt volt, amikor (feltételezem) az előadást szponzoráló Kinizsi Takarék molinója úszott be a színészek feje fölé. Stílusos támogató egy humorban takarékos "vígjátékhoz".

(Megjegyzés: némi fontolgatás után végül nem vettem igénybe a Continental Teves támogatásával rendelkezésemre álló látcsöveket, ezúttal ingyenbort sem kóstoltam, és elmulasztottam a büfében az összes szponzor logóját megnézegetni. Ezekkel egyébként semmi bajom nincsen, tudom, hogy a színház nehéz anyagi helyzetben van, és örömmel tölt el, hogy minden lehetőséget megragad a menedzsment azért, hogy minél jobb minőségű szolgáltatást nyújtson. A molinó azonban már tényleg olyan tragikomikus fordulat volt, amire nem voltam felkészülve...)