Valamikor, 60 évvel ezelőtt, egy rosszkedvű, novemberi napon született valahol egy csecsemő. Helyzete nem tűnt éppen rózsásnak: a világ nagy részében háború dúlt, sok országot (még a szokásosnál is többet) sújtott nyomor, éhínség, szenvedés. Néhány vezető fejében már a háború utáni világ kettéosztottsága is világosan kirajzolódott. Egyvalami viszont bőségesen volt: hely. Ez a csecsemő egy éppen meggyilkolt magyar költő helyére született - mondhatjuk ő volt Radnóti Miklós inkarnációja.

Csecsemőnk előző életében zsidó vallású szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Budapesten született, Európa közepén, az Osztrák-Magyar Monarchiában. Ekkor még Glatternak nevezték, Glatter Miklósnak.

Glatter Miklós születésekor elveszítette édesanyját és ikertestvérét. Tizenkét éves korában végképp árvaságra jutott, anyai nagybátyja neveltette. Kívánságára Miklós textilipari főiskolát végzett, de "tisztes, kereső munkára" végül soha nem adta a fejét. Immár Radnóti néven kiadta első verseskötetét, és 1930-ban beiratkozott a Szegedi Egyetemre. Bölcsészdoktor lett belőle.

A családi boldogságot könnyen megtalálta, feleségül vette ifjúkori szerelmét, Gyarmati Fannit. Tanári álláshoz azonban nem juthatott, megakadályozta ebben korán elhalt szüleinek "öröksége", a zsidó származás. A '30-as évek közepétől ez a "fogyatékosság" árnyékolta be életét, munkáját.

És ez a "fogyatékosság" volt az, ami a XX. századi magyar líra egyik legnagyobb alakjává emelte. A kezdetben kicsit középszerű, tehetséges, de hangját nehezen találó „költőcskéből” a halál először csak megérzésszerű, később nagyon is valós fenyegetése varázsolt érett, tépelődő, de elveihez mindig hű maradó költőt - azt a Radnóti Miklóst, akit ma ismerünk, és akiről a középiskolában tanulunk. Hitvesi lírája, eklogái, a munkatáborokban írt költeményei gazdagítják irodalmunkat és minket, távoli olvasókat is.

Származása miatt 1940-ben, '42-ben és '44-ben is munkaszolgálatra vezényelték. Az utolsó alkalommal már érezhető volt a háború vége, ahogy a német csapatok egyre hátrább és hátrább szorultak. A cél a túlélés volt - a túlélés a kapitulációig. Radnóti túlélő volt, így amikor az őrök a munkaszolgálatosokat két részre osztották, és elterjedt a hír, hogy a hátramaradókat egyszerűen legyilkolják, átszökött az elsőnek induló "transzportba".

Utoljára tehát még Magyarország felé indult - ekkor még nem tudta: csupán azért, hogy szülőföldjén haljon majd meg. Utolsó verssorait Szentkirályszabadjánál vetette papírra október 31-én: "Mellézuhantam, átfordult a teste / s feszes volt már, mint húr, ha pattan. / Tarkólövés. - Így végzed hát te is, - / súgtam magamnak, - csak feküdj nyugodtan. / Halált virágzik most a türelem. - / Der springt noch auf, - hangzott fölöttem. / Sárral kevert vér száradt fülemen."

Abdánál lőtték jelöletlen sírba november 9-én. Radnóti, a költő, a náci rendszer szemében csak Glatter, a zsidó maradt. Jugoszláviában maradó társait nem sokkal Radnótiék elindulása után felszabadították a partizánok...