A Lovassy Gimnázium után a keszthelyi Agrártudományi Főiskolán végzett, a gyulafirátóti Jó Barátság Tsz-nél, a Veszprémi Tejiparnál, majd a megyei tanács mezőgazdasági osztályán dolgozott. Hároméves algériai kitérő után tért vissza korábbi munkahelyére, ahol vadászati, majd kistermelői felügyelő lett. 1990-ben került a városi önkormányzat termelés-ellátás felügyelet osztályára, 1991-től a veszprémi Kittenberger Kálmán Növény- és Vadaspark igazgatója.

Index: - A hagyományos hazai agrármérnöki karrierbe nem nagyon illik ez a hároméves algériai kiküldetés...

Sigmond István: - 1982 végén híre ment, hogy Algériában mezőgazdasági szakértőket keresnek. Rettentően izgatta a fantáziámat ez a lehetőség – jelentkeztem, és egy három hónapos intenzív francia nyelvtanfolyam után, 1983 júniusában azt vettem észre, hogy az algíri kikötőben állok, egy teljesen más világ küszöbén. Ezek az esztendők természetesen meghatározóak voltak gyermekeim és feleségem életében is. Számomra szakmailag rendkívüli kihívást jelentett az algériai munka, mivel az eddigi tapasztalataimat alulmúló állattenyésztési körülmények között kellett valamit produkálni egy teljesen ismeretlen kulturális közegben. Algériában hihetetlen szegénységben éltek az emberek, a felnőtt lakosság közel 70 százaléka analfabéta volt, életvitelük teljesen eltért az itthon megszokottól. Igyekeztem felmérni, melyek azok az alapok, amikre támaszkodva eredményt tudnék elérni, de nekem kellett alkalmazkodnom, mert én voltam a geuri – a gyaur –, a hitetlen, az idegen. Másfelől egy életvidám, kreatív és eredendően intelligens embertípust ismertem meg az arabokban. Barátságok szövődtek, de a fundamentalizmus előretörésével még a levelezés is megszakadt az ottani kollégákkal.

Index: - Hogyan került az állatkert élére?

SI: - Dióssy László 1991 elején megállított a városháza folyosóján, hogy ajánljak pár embert az állatkert élére, mert rövidesen váltásra kerül sor. Mondtam neki kapásból két nevet, ő megköszönte, elindult, majd visszafordult és azt kérdezte: És a Sigmond Pista? Így aztán, amikor két hónapra rá kiírták a pályázatot, én is beadtam az enyémet. Szappanos István barátommal maradtunk ketten az utolsó fordulóban és piszok rosszul éreztük magunkat, mert régi baráti kapcsolat fűződött a két család között. De dönteni kellett, és engem bíztak meg az állatkert vezetésével.

Index: - Miként lehetett nekiállni ennek a teljesen új munkának?

SI: - Akkor még az állatkerti zoológiához érthető módon nem igazán konyítottam, inkább megpróbáltam látogatószemmel nézni az intézményt. Kezdetben a körülményeken igyekeztem javítani - látogatói és állattartási szempontból is. Esztétikusabb környezetet kívántunk teremteni, ami ha nem is olyan, mint az eredeti, de legalább természetesebb körülményeket biztosít az állatok és a vendégek számára.

Index: - Hogy lehetetett megoldani az állatkertben tapasztalható látványos fejlesztéseket?

SI: - Először a költségvetési észjárást kellett megtanulnom - ami nem volt számomra idegen, köszönhetően addigi tapasztalataimnak -, és át kellett látnom azt az irányítási közeget, amiben az állatkert működik. Veszprémben ez speciális, mert az intézmény egyszerre városi és megyei fenntartású, azaz egyediek a szabályok. 1993-ban felkértek arra, hogy készítsük el az állatkert hosszú távú fejlesztési tervét, amit Puskás Imre, Beke Péter és Vass Gyula kollegáimmal meg is tettünk. De amikor a közgyűlés ezt tárgyalta, egyszer csak bekövetkezett egy olyan helyzet, amikor hirtelen nem tudtam, hol vagyok, és kezdtem nem érteni, hogy miről is beszélnek körülöttem. Minden egyes szót értettem, mert magyarul beszéltek, csak valahogy az egésznek nem volt se füle, se farka. A döntés végül az lett, hogy a koncepciót a közgyűlés elfogadja, jóváhagyja és támogatja - anyagiakat pedig úgy rendelnek hozzá, ahogy az adott évek lehetőségei megengedik. Mindebből láthattam, hogy nem lehet hosszú távra tervezni, illetve lehet, de a megvalósításra ez ég egy adta világon semmi biztosíték sincsen. Két évre rá megjött a Bokros-csomag, és az addigi kb. 31 milliós támogatást 11,7 millióra faragták le. Tulajdonképpen az elvarázsolt korszak ezzel lezárult, s akkor fogalmazódott meg, hogy csak úgy tudunk működőképesek maradni, ha saját bevételeink a kiadásaink nagyobb részét fedezik.

Index: - A kht.-vá alakulás segített ebben?

SI: - Igen. A kht.-vá válás egyik legnagyobb motivációja az volt, hogy az önkormányzati oldalt is kiszámíthatóvá, tervezhetővé tegyük. A többségi tulajdonos városi önkormányzattal létrejött megállapodás szerint létezik egy támogatási alapösszeg, ami a szerződés szerint évről évre a hivatalos inflációs ráta szerint növekszik. Ezáltal megnövekedett a mozgásterünk, de nagyobb lett a felelősségünk is. Most a tulajdonosi jogoknak nem a pénzügyi rendszer szabályozásával szerez érvényt a város, és nagyon fontos, hogy a pályázatok esetében nem kell végigjárnunk az önkormányzati döntésmechanizmus lépcsőfokait.

Index: - Mennyire elégedett az állatkert látogatottságával?

SI: - Míg a '80-as években 300 ezer ember fordult meg nálunk, ’90-ről '91-re 35 százalékkal csökkent az összes magyar állatkert látogatottsága – jelenleg körülbelül 180 ezer vendéget fogadunk évente. A '90-es évek elején az állatkert oktatási, nevelési lehetőségeit nem megfelelő hatékonysággal használtuk ki, az elkészült koncepció szerint ezen is igyekeztünk változtatni. De kemény fába vágtuk a fejszénket, mert nehéz mozgósítani az iskolákat, a pedagógusokat, mivel nagy órarendi problémákat okozhat, ha egy tanár napközben kihozza a gyerekeket egy állatkerti foglalkozásra. Ugyanakkor ezért nekünk pénzt kell elkérnünk, még akkor is, ha jelképeset (1600 Ft/óra), és ez gyakran megterhelő a diákok számára. Természetesen nem adjuk fel, van erdei iskolánk, ZOO táborunk, lovas táborunk, egyedi programjaink.

folyt. köv.