Vajon mennyire lehet egy nő szabad, mennyire lehet önmaga, anélkül, hogy mást bántana? Meddig lehet a tükörbe nézni saját magunk leköpése nélkül? Hol érek véget én, és hol kezdődik az emberem? Mi a szart lehet kezdeni ezzel a fene nagy egyenjogúsággal?

Biológiailag arra születtem, hogy majdan ivaréretten a szaporodást, a sokasodást szolgálva kihordjam és világra hozzam az utódomat. Azt a kölyköt, akit a - tudatalatti lefülelés, leszaglás és lenézés (?) után - genetikailag hozzám tökéletesen passzoló domináns hím segítségével hozunk létre. Itt kezdődnek a bonyodalmak. A hímet meg kell találni.

Ez régen bitang egyszerű volt. A férfiember kiválasztott, fitogtatta, amije volt, lebunkózott, becibált a barlangjába, bevágta a lompost, aztán ennyi. Megtette, amit kellett, a kölyök már az én gondom, nem hiába én hozom a világra, nem véletlenül van nálam a tejcsárda. A helyzet nem sokat változott, csak annyiban, hogy azóta "öntudatra" ébredtünk, és mi választunk. Mi rázzuk a tollainkat, mi bunkózunk, aztán lakásra cipeljük a pasit, és mi fogjuk meg és vágjuk be a lompost. Ja, és elvárjuk, hogy egynémely ritka állatfajhoz hasonlóan a holtodiglan-holtomiglan legyen a vége.

Csak semmi szabadság a másiknak, mert tutira félresikál, mert a fél világ tárt lábakkal várja. Mindenhova csak velünk, vagy bekapcsolt mobillal, vagy besúgókkal mehet. Inkább fulladjon meg, minthogy elveszítsük. Élve vagy halva, mindegy!
A kérdés: hol vesztettük el a bizalmat? Tán magunkból indulunk ki?

Magamat szabadnak akarom tudni, mint mindenki. Ha kedvem támad találkozni ezzel vagy azzal, vagy éppen sétálni egy nagyot egyedül, mert tele a tudatom mindenkivel, akkor megtehessem. Legyen egy társam, aki mellettem van - és nem a nyakamon. Aki engem szeret, meg a szárnyaimat, azt, ha én is boldog vagyok, nem azt, ha ő boldog csak egyedül. Ehhez az is kell, hogy én is ezt tegyem. Engedjem, ha menni akar a haverokkal, vagy bulizni - nélkülem. Ez néha iszonyú nehéz, mert van, amikor nekem önzésből az kéne, hogy mellettem legyen, neki meg az, hogy mehessen. Mert a legtöbbször képesek vagyunk az egyedül rajtunk múló dolgokkal a társunkat nyúzni és hibáztatni, hogy ő az oka a nyomorunknak, mert nem szeret. Pedig legtöbbször ilyenkor én nem szeretem - sőt rühellem magam, mint macska a bolhanyakörvet.

Ez persze nem azt jelenti, hogy mindent megengedhetek magamnak. Mert amit én megtehetek, azt ő is. Mi nők pedig szívesen flörtölünk jobbra-balra, ártatlanul, csak a nézésünkkel vagy szavakkal, vagy maximum érintéssel. De ha emberünk ezt teszi, jön a sikítás, az üvöltés, az anyázás. Nekünk lehet kávézni órákon át a barátnőkkel, de a hímember ne menjen a hülye haverokkal a meccsre, meg sörözni, mert biztos rosszalkodnak majd.
Elvégre egyenjogúak vagyunk, vagy mi?!

Szóval mocskosul igaz az, hogy először magunkat kell kitalálni, megtalálni, aztán jöhet a párunk. Mert egy biztos: a hiszti, a gagyi, a sértődés meg a duzzogás mind erre vezethető vissza. Ennek ellenére előfordul, hogy a férfiember még nem ismeri magát annyira, mint mi. Megesik az is, hogy bizony átvág a palánkon, ha hagyjuk. Nem biztos, hogy örömében, hanem mert be van szarva attól, mit reagálunk. Ez a legnehezebb helyzet.
A női megérzést erre találták ki. Csak mostanában aggyal elnyomjuk. Pedig csak ezzel kerülhetjük el, hogy naivitást és a féltékenykedést. Hiszen egy férfi "bűzlik", ha baj van...

De ez már egy másik történet...