Betévedek a boltba. Az eladó egy háztartási eszközt rak elém, nem mond semmit. A dobozon használati utasítás helyett ennyi: indítsa be és találja ki, mire lehet használni. Egy kiállításon állok Veszprémben. Képek. Valami Hegyeshalmi tette elém az árut. Most éppen Szűcs Attila a márka, '67-es évjárat.

A Csikász Galériában állandóan kortárs képzőművészek műveivel traktálnak, pedig még a klasszikusok festményeinek "olvasására" se tanított meg senki rendesen. Mit hozhatnék ki egy kiállításból, amit egy nálam kevéssel idősebb ember műveiből raktak össze?

A Művészetek Háza újra egy olyan festő műveit állította ki, aki fotográfiák alapján dolgozik. Kétszer szűrte át saját agyán a világot az előző művész, Köves Éva, egyszer géppel, egyszer pedig ecsettel a kezében. Szűcs Attila az első lépést másra bízta, ő talált fotók alapján fest. Másolja őket, hol az egészet, hol pedig csak bizonyos részleteiket, és azokból építkezik. Ráadásul - a megnyitón elhangzottak szerint - esetében rontott fényképek szolgálnak kiindulópontul. Ezeket javítja ki, és csinál rossz fotóból jó festményt.

Ám mindezt nem a képkomponálás mesterségének biztos tudását hangoztatva teszi. Műveinek jellemző szerkesztési elve a duplázás. Hol a figura (üldögélő néni, dolgos munkáslány) eltolással megkétszerezett ábrázolása, hol pedig két javarészt hasonló kép egymás mellé helyezése csinál duplát a szimplából. Az "egy" biztonságát a pluralitás, a középpont nélküliség váltja fel.

A fénykép a filozófus Barthes szerint arról beszél, "ami egészen biztosan volt". Ezt a magabiztosságot vonja kétségbe képeivel Szűcs Attila. Korunkban, mely az "esztendők esztendejének késő ősze" (kevésbé költői lelkeknek: a posztmodern állapot) indokolt ez a bizonytalanság. Ha a Föld nem a világ középpontja (Galilei), ha Isten halott (Nietzsche) és ha saját magunkban is kontrollálhatatlan folyamatok zajlanak (Freud), akkor miben lehetnénk biztosak?