Az ablakban állt valaki. Az egyik férfi kollégánk, akiért a döglöttünk. Ahogy észrevette, ahogy az ágyról figyeljük, érezhetően elmosolyodott, elnyomta a cigit és elindult felénk. Én összerezzentem, de barátnőm, a Kóci bíztatóan megszorította a kezem. Közben a kolléga odaért, és Kóci rajtam átnyúlva megsimogatta a combját.

Néztem, mint csiga a borotvaélre, és nem tudtam, hova kapjak. Kóci és a kolléga már elfeledkeztek rólam, úgyhogy a pillanat ideális volt a meglépésre. Ez már nem tetszett annyira, egyáltalán nem akartam, hogy egy farkas összerondítsa a mi szépséges - és nekem baromi új - élményünket. Annyira utáltam, hogy mindig mindenbe bele kell szólniuk, nyúlniuk, mozdulniuk, csak és kizárólag erőfitogtatásból. Duzzogva öltöztem, morogtam magamban, mikor váratlanul Kóci utánam kapott. A kolléga megsimogatta a karom, nekem meg kiült az a bizonyos bárgyú mosoly a fejemre, amiről egy férfi esetében tudjuk, hogy nincs vér az agyában. Nekem se sok volt, már arra gondoltam, hogy tulajdonképpen nem is baj, hogy ezek mindenbe beledugják az orrukat. Nem is baj, hogy nem ketten vagyunk, nem is baj, hogy az erő velünk van. Nem is baj, hogy táncolunk a farkassal. Nem is baj, hogy azt sem tudom, melyik testrész kié. Elvégre egyszer élünk. Élünk?

Hirtelen elvesztettem a fonalat. Minden összekeveredett, elvesztettem az irányt, nem tudtam merre van lefelé, merre van felfelé. Azt sem tudtam, melegem van-e vagy fázom, azt sem tudtam, éppen kit simogatok. Összekeveredtek az illatok, a fények, a hangok, a szőr meg a hús meg a haj volt mindenütt, akárhova nyúltam. Saját magamat sem éreztem, nem tudtam, hol kezdődök, és hol érek véget. A gyomrom tájékáról elindult az a bizonyos érzés, ami közvetlenül az élvezet után érkezik. Ettől először mosolyogtam, aztán somolyogtam, aztán egyre nehezebben és furcsán kaptam levegőt. Hányingerem lett. Kibogoztam magam, öklendeztem, éreztem a tequila ízét a számban. Az utolsó pillanatban értem ki a vécére.

Kóci persze nem jött utánam. Nem is akartam. Ott ültem a kövön, ömlött rólam a víz, rázott a hideg, piszok rosszul voltam. Annyi minden történt egyszerre, ami eddig még soha, hogy az agyamban is totális lett a káosz. Képek villogtak előttem, egy elcseszett videóklip gagyi világában éreztem magam. Kitört belőlem a röhögés, tiszta szívből, hangosan nyerítettem. Ez annyira felkeverte a gyomromat, hogy megint hánytam. Iszonyú menő csaj lettem, lánnyal voltam, aztán meg hármasban, ezt minimum a kéményre kéne írni! De valami üresség volt bennem. Ez annyira rossz érzés volt, hogy elbőgtem magam.

Három nap kellett, míg a dolog a helyére került bennem. Mire megértettem, hogy nő létemre vannak pillanatok, amikor nem a szívem a lényeg, de az érzelmeim, az érzéseim fontosak. Az, hogy elengedjem a gátlásaimat, hogy az legyek, ami belül, legbelül vagyok, talán ösztönlény kicsit. Az, hogy ne azért tegyek meg dolgokat, mert láttam a tévében, hanem azért, mert magamtól azt akarom tenni. A kérdés ebben a pillanatban felmerül: lehetek úgy szabad, lehetek-e úgy belső önmagam, hogy ezzel ne bántsak mást?

De ez már egy másik történet...