No, kérem. Szakadó eső, tökig erő sár, lassan szivárgó must... a szüretelő meg hazafelé. Pedig tulajdonképpen nincs hideg, csak esik, de attól növünk, ugyebár. Egymás szemében biztos. Mert hiába a "délben érkezés", mi - a végére öten - tartjuk a fröccsöt. Ööö frontot. Ruhánk ujjában csorog a hideg víz befelé, pokolba kívánjuk a kordont, a kutya meg persze a mi sorunkba kakál. Gondolja, kihoztatok, hülyék, az esőre, hát így jártatok. A hangulat mégis remek, kiröhögjük az egészet. Ettől lesz jó a bor, azt mondják...

Az egész mizéria otthon kezdődik, a "mitvegyekfel" tipikus esetével, csak ma nem a popsi-cici probléma áll fenn, hanem a szárazságé. Így előkerül a jó kis, hat számmal nagyobb, ellenben meleg és vízhatlan sínadrág, meg a három, "überfasza" és nem kevésbé bökős gyapjú zokni. A három pulcsira meg a nacira éppen ráfér egy nagy kertésznadrág, hogy összetartsa az egészet, és ne ficegjen kint a derekunk. Ezek után a kubikos sapi, meg a vízhatlan dzseki, és kész. Ja, meg a vízhatlan cipő, amit a sügérek - mint én - nem tartanak fontosnak, ezért lesz még bajuk, később. Ha aki lát, "lepistikéz", rendben vagyunk.

Trabiba be, mert az ugye mindenhol és mindenkor bírja, és irány a törzshely, a kávé. A kutyán kívül - akit viszünk, mert szereti az ilyet - senki nem ismer fel. Az álca tökéletes, a kávé is remek. Az emésztésem is, úgyhogy elindulok a mellékre. Itt pillanatok alatt kiderül, hogy a réteges öltözködés a csatok, cipzárak, gombok rengetegéről szól, úgyhogy egy laza "brékelés" után az utolsó pillanatban csüccselek a pippantóra. A szüret tehát jól indul, pedig még must közelében sem jártam.

Megint Trabi, Trabi forevör, hegyre fel. Az eső csak esik, mi meg megyünk. A barátosném, a kutya, meg én. Igazi falusi csajok vagyunk, a szuper járgányunkkal meg a pincsinkkel. Azaz a Trabi, a Pistikék meg a labrador. Mire kiérünk, a többiek már szüretelnek, majdan felbuzdulva azon, hogy itt a segítség, idővel röpködnek a metszőollók, a vödrök meg a köszönések, és hirtelen elhúznak haza. Egy szavunk nem lehet, ők reggel óta nyomják, áznak, fáznak, menjenek. Kicsit fura látvány az elhagyott csatatér, de ez van. Tibor marad, ami jó. Meg jönnek még ketten, ami még jobb. A végeredmény - kutya nélkül, aki azóta a Trabiban húzza a lóbőrt - öt. Sorok száma 26.

Az eső csak esik, folyamatosan, csendesen. Először nótázni támad kedve a magyarnak, aztán Tibor kitalálja, hogy ez tulajdonképpen egy tőke-erős projekt. Az eső hígítja az agyvizüket, röpködnek a titulusok, így leszek operátor pillanatok alatt, csak azért, mert éppen guggolok. A kapucnimtól nem látok, de nem is hallok, ezért az aktuális értelmi szintemhez mérik a helyemet a Cégben. Imádom a szerepem, hülyegyereknek lenni jó. Főleg, mikor rájövök, hogy a viharkabát ujja az oldalamhoz dörzsölve olyan hangot ad, mint mikor a dj-k húzkodják a lemezt visszafelé. A mozdulatot barátosnőm imitálja, a hangot én adom, a hö-hö-jeah kiszólásokkal, amitől menők és viccesek vagyunk. Inkább viccesek.

Megszáll minket valami, amitől nagyon jól érezzük magunkat, a hétköznapok salakanyagát lemossa az eső. Gyönyörű, friss színe van mindennek, a levegő kristálytiszta, az Öreghegy elvész egy felhőben. Mindenki nyerít, pedig többek között az én cipőmből is fröcsög a víz, ahogy lépek, mégsem jutna eszembe, hogy abbahagyjuk a szedést. Az ötödik, aznapra utolsó sornál tartunk, mikor kisüt a nap. Szivárványt kapunk ajándékba a melóért, és furcsamód ez mindenkinek elég.

A hegyről lejönni nem egyszerű, főleg a Barkas tiltakozik, mert szinte beépült a sárba. Öten vonulunk le négy autóval, én nemzetbiztonsági okokból nem vezetek. Kipakoljuk a szőlőt, hirtelen észreveszem, hogy a cipőmből már bugyborékol a víz. A városban már semmi nem olyan, mint a hegyen. Mennénk már haza, hirtelen fázni kezd a társaság. Trabiba be, kutya hátratuszkolva, haza, kád. A meleg habokban csücsülve azon agyalok, mennyire jó itt, Magyarországon élni, mert ilyen élményt csak itt kaphatok. Bárgyún mosolygok, mikor megcsörren a mobilom, a finnbe szakadt barátnőm hív: "Helló, itthon vagyok. Elvinném a finneket szüretelni..."