Mindannyian kapunk visszajelzéseket meg jelzőket is. A Vénusz-domb által így lettem én hüvely kis kurta, mocskos labanc, fúrató gép. Csak azért, mert leírtam, ami volt. Kaptam továbbá vicces megjegyzéseket, pl. kedvenc vezető szerkesztőnktől, mikor telefonon egyeztettünk cik(k)ileg: "...vagy most nem érsz rá? Mit csinálsz, dugsz?" Tehát a helyzet nem egyszerű…

De egy cseppet sem bánom, sőt. Tudom, hogy vannak, akik igenis szerették ezeket a meséket. A sorozat indulásakor egyik kolléganőm meglepő lelkesedéssel beszélt egy "valamivénuszizéazindexen"-ről, amit a barátnője küldött át e-mailben, mert ráismert az ex-ére. Egy másik kolléganőm pedig harsány kacajjal szokta olvasni a néha bizony ironikusra sikeredett sztorikat. Ennél több nekem nem is kellett.

Úgy érzem, sikerült valami kimondatlan szövetséget kötnöm azokkal, akik vették a lapot. Akik megértették, hogy történjék bármi, a férfi Férfi marad, és az erősebbik nem tényleg erősebb. Akik tudják, hogy ez a mese-sorozat nem a szexualitás farkcsóválós, szájpadlásdöngölős spermafröccse, hanem a gyengébbik nem csetlés-botlása. Mert én így tanultam járni. Itt mellesleg meg kell említenem több ismerősömet, akik most jönnek rá, hogy még "nem éltek". Magyarul nem feküdtek le a fél világgal, ha viszketett nekik. Van egy teljesen normális partnerük, de ők mégsem tudnak mit kezdeni azzal, amit maguk körül látnak. Azzal, hogy mindenki mindenkivel mindenhol. Erre én jövök ezzel a hülye sorozattal...

Pedig az igazi Férfit tisztelni kell, és én ezt teszem. Itt nem a szétgyúrt „múemácsó” hiperkanokra gondolok, hanem arra az erős kézre, aki nővé tesz bennünket. Arra, amiből egyre kevesebb van, mert a barom emancipációval a férfiak fejére telepedtünk. Szupervumennek hisszük magunkat, eljátsszuk a férfit, nadrágban járunk, osztjuk azt észt veszettül, belekotyogunk mindenbe. Pedig nem feltétlenül ezt kéne tennünk. Hölgyeim, HALLGASSanak egyszer férfitársaságot, BELESZÓLÁS NÉLKÜL, csendben! Biztos vagyok benne, hogy utána megértik, miről szövegelek. Ehhez persze bizonyítani kell előre, hogy képesek a némaságra...

Valójában tényleg halkabban kéne élnünk. Most tőlünk hangos a világ, nekünk szól a reklámok nagy része, mindenhol ott vagyunk. A politikában, rendőrségnél, a tűzoltóságon, a honvédségben, nyomjuk a három műszakot, az éjszakát, és nem értjük, miért egyre hülyébbek a gyerekek.

A Vénusz-dombi meséket görbe tükörnek szántam. A történetek azon szereplőinek, akik olvasták saját magukat, köszönöm a pozitív hozzáállást, PC-nek üzenem, hogy nem megyek Pestre, hagyjon már békén. A lökött haverjaimmal pedig ezúton is közölném, hogy felesleges osztozni a sorszámokon, mert úgyis csak én tudom, hol a sor vége. A szerkesztőség hímtagjainak üdvözlet, továbbra sem lövök házinyúlra. Felhő, ne aggódj, jövőre elmegyünk nudizni! ;o) Ja, és Judit, hívj fel!

Hölgyeim és Uraim, köszönöm a figyelmet, a viszont olvasásra!