Gulyás Jánosné jelenleg a Jendrassik-Venesz Középiskola és Szakiskola magyar szakos tanára. A '90-es években a veszprémi diák közélet tevékeny szervezője. Arról beszélgettünk, hogyan változott a pedagógusok munkájának megítélése a pályája során, s melyek azok a legemlékezetesebb epizódok, amelyekre legszívesebben visszaemlékszik.

Index: - Mit idézne fel a rendszerváltás időszakából?

Gulyás Jánosné: - Az amatőr diákszínjátszók egyesületének a megalapítását. Emlékeim szerint Veszprém megye kulturális életének első egyesületét hoztuk létre Horváth Gyurival. Pontosabban: a mi kezdeményezésünk nyomán jött létre az a szervezeti forma, ami lehetővé tette a diák és amatőr színjátszás továbbélését. Fantasztikus idők voltak, őrült lelkesedés; a fesztiválokon, találkozókon együtt voltak a szakma képviselői (színészek, hivatásos rendezők, tanárok) és a diákok. Megváltozott formában, de napjainkban is létezik ez az egyesület: a VASZE. Diákszínjátszók fesztiváljait, találkozóit hoztuk létre. Újításképpen megszüntettük a zsűrizés hagyományos formáit, a jelenség maga nagyon izgalmas volt. A tárgyi feltételek biztosításában a VMK, az akkori Dimitrov Művelődési Központ járt az élen, a pénzt pályázatokon nyertük, segítségünkre volt a Petőfi Színház.

Index: - Milyen tulajdonságokat, adottságokat tart alapvetőnek egy tanár esetében?

GJ: - Szerintem tekintélyre és érzékenységre egy tanárnak feltétlenül szüksége van a munkája során. Az utóbbit általában kifogásolni szokták. Szerintem helytelenül bánik a társadalom a pedagógusaival, amikor sérti az érzékenységüket, vagy a tekintélyüket csorbítja. Ahhoz, hogy a következő nemzedék megfelelő iskolákban nevelődjön fel, feltétlenül szükséges az emberkéket formálni tudó empatikus érzékenység, és annak a munkának a tiszteletben tartása, amit a pedagógus végez. Ezért a társadalom minden résztvevője felelős, maga a pedagógus is.

Index: - Milyen elismeréseket, díjakat kapott pályája során?

GJ: - Munkahelyemen általában elismerték a munkámat. A pedagógusokat általában megillető, szokásos állami érdemérmeket is megkaptam. A helyi önkormányzat is megtisztelt azzal, hogy érdemesnek tartott a Pro Meritis-díjra. 1988-ban kiváló nevelőmunkámért kaptam kitüntetést. Öt alkalommal ülhettem országos díjkiosztó ünnepségeken szakmunkás tanítványaim jóvoltából, akik tantárgyi, vagy tantárgyhoz kötődő versenyeken kerültek az élre.

Index: - Hogyan gondol vissza régebbi tanítványaira?

GJ: - Nem hordozok magamban "mennyit tettem értük és meg sem köszönték" sértődéseket, sebeket. Ellenkezőleg: legkedvesebb kitüntetésem ügyében azok a tanítványaim működtek közre, akikkel a rendszerváltás küszöbén egy kicsit a feje tetejére állítottuk az iskola addig megszokott rendjét. Régebbi tanítványaim olyan mondataimat idézik vissza néha, melyeket jó hallani évtizedek után is… Egyre inkább meggyőződésem az, hogy a pedagógus szakma egyrészt művészet: hatásfokát mindig az idő méri meg.

Index: - A családja hogyan viszonyul a munkájához?

GJ: - Igazán azért vagyok hálás, hogy a most már nyelvtanár, illetve építészmérnök lányaim soha nem tettek szemrehányást, amiért a nyári szüneteik egy részét pedagógus szüleik által szervezett táborokban, majd később jó néhány hétvégéjüket színjátszófesztiválokon, vagy más rendezvényeken töltötték.

Zárszóként...
"E beszélgetés igazi nehézsége az, hogy nincs hely mindazok nevének a felsorolására, akikkel együtt tettük mindazt, amiből most megpróbáltam felvázolni saját pályaképemet. Nagyon sokan vannak: kollégák, főnökök, oktatásszervezők, más munkatársak. A hosszú névsor felét tanítványaim töltik ki, akik nagyszerű emberekék voltak, lehetett velük nagyot tenni".

- donó -