Jártam Aradon. Készültem rá. Azt gondoltam, hogy a szabadság hősei, ők tizenhárman, úgy élnek az ottani magyarok emlékezetében, mint olyanok, akiknek emlékművéhez odajuttatni a távoli zarándokot, hozzátartozik a kegyelethez.

Tavasz volt. A keresett helyet pedig csak-csak nem sikerült megtalálni. Talán a kínos kérdezősködéstől, vagy az újra meg újra megtett köröktől és az űzöttségtől ősz lett ott a tavaszban. Bár sütött a Nap, amikor mégis megpillantottuk a messziről oly kicsinynek ható építményt, mintha nyomban október 6. lett volna. Borús, vészterhes, de gyászában is büszkeségre indító nap.

Furcsa kacskaringókkal jutottunk úgy az emlékműhöz, mire szembe kerülhettünk vele. Ott álltunk egy nyitott sportlétesítmény kellős közepén. Álltunk megilletődötten és zavarodottan. Az egyik pályán kamaszok kis csoportja melegít, a másikon cirreg a locsoló-berendezés, mi meg a rövidke honvédnóta éneklése közben egy másik szürke pusztaságban topogunk a múlandóság puha és ragadós sarában.

Talán azóta más nekem október 6.. Azóta motyogom-morzsolom ezen az őszi napon diákos igyekezettel a tizenhárom nevét, akinek neve az egész, bukása ellenére is dicső 1848-49-hez hozzátartozik, és minden más áldozatának is jelképe. Ezért kell most is, ide is leírni ezt a névsort: Aulich, Dessewffy, Damjanich, Knézich, Kiss Ernő, Lahner, Lázár, Leiningen-Westerburg, Nagy Sándor, Pöltenberg, Schweidel, Török, Vécsey. Talán hasonló indítékokkal kell sorra venni őket Veszprémben, Nyíregyházán, Kőszegen vagy Kecskeméten.

Kilián László