Gulyás Jánosné jelenleg a Jendrassik-Venesz Középiskola és Szakiskola magyar szakos tanára. A '90-es években a veszprémi diák közélet tevékeny szervezője. Arról beszélgettünk, hogyan változott a pedagógusok munkájának megítélése a pályája során, s melyek azok a meghatározó epizódok, amelyekre legszívesebben emlékszik vissza.

Index: - Hol járt középiskolába?

Gulyás Jánosné: - A középiskolai diákévek 1964-ig tartottak, az akkor nagyon-nagy tekintélynek örvendő Vajda Péter Gimnáziumban, Szarvason érettségiztem. Komoly szakemberek foglalkoztak velünk, 4,7 volt az érettségi átlagunk. Abban az időszakban, amikor a jelentkezőknek egy-egy főiskolai, egyetemi szakra legfeljebb a tizedét, nyolcadát vették fel, közülünk mindenki bejutott valahova az első körben, bár sokan módosított pályaválasztással. Figyelembe vettük, hogy hol nincs esélyünk, azután ennek megfelelően kicsit módosítottunk a pályán, de mindenki arra törekedett, hogy rögtön érettségi után azért tovább folytatódjon a tanulás. Én ilyen pályamódosított körülmények között lettem bölcsész. Négy évig tulajdonképpen matematika-fizika szakra készültem, főleg a matematika állt hozzám igazán közel, de abban az évben a szegedi természettudományi kar e a szakára összesen három tanulót terveztek felvenni. Az előítéletek tudatában - részben osztályfőnököm véleményéből is kiindulva - lányként nem igazán láttam esélyt a bekerülésre. Orosz tagozatosként a lehetőségek ismeretében egyértelműnek tűnt a bölcsészkarra való jelentkezésem. Másik szaknak a magyart jelöltem meg, és így lettem orosz-magyar szakos tanár.

Index: - Ki, vagy mi miatt lett tanár?

GJ: - Többször megkérdezték már ezt tőlem és egyre inkább egyértelmű, hogy vagányságból csináltam. Amikor diplomáztunk, valóban volt lehetőségem arra, hogy ott maradjak Szegeden, az orosz tanszéken. Dosztojevszkijből írtam a diplomamunkámat, s mivel a tanszék készült valamilyen anyagot megjelentetni ebben a témában, felajánlották, maradjak egy darabig. Én viszont önmagamhoz következetesen igazodva úgy gondoltam: soha eszembe nem jutna, hogy egyetemen dolgozzak, mindig is középiskolai tanár akartam lenni. Valóban úgy láttam, hogy tanárnak lenni emberkékkel való foglalkozást jelent, és mindig is vonzottak az olyan helyzetek, amelyekben valamiféle kihívást találok, amelyekben alakíthatom, befolyásolhatom mások életét.

Index: - Hol kezdett el tanítani?

GJ: - Három helyre adtam be a pályázatomat, mind a hármat el is fogadták. Valamilyem, máig érthetetlen oknál fogva alföldi kötődéseimmel és az Alföld-szeretetemmel együtt mégis Veszprémbe jöttem el. Mintegy antitéziseként annak, hogy maradhatnék az egyetemen, egy szakmunkásképző intézetben kezdtem el tanítani, olyan úgy, hogy a szakmunkásképző iskoláról - mint iskolaformáról - az egyetemi évek alatt szó sem volt. A hetvenes években még kemény képzést kaptunk. Az iskolában, ahová kerültünk, a belépő tanárokat a tantestület keményen figyelte, nézte és bírálta. A szakma fegyelmét itt tanultam meg elég rövid idő alatt; és azt is, hogy helyt kell állnom tanárként, anélkül, hogy mások segítségére szorulnék. Az orosz szakommal nem tudtam mit kezdeni, magyart kellett tanítani osztályonként heti egy, esetleg két órában. Ez túl kevés volt, lázadtam az ellen, hogy a szakmunkás tanulók műveltségi és esztétikai nevelése ennyire szűk keretek közé van szorítva. A tanítás mellett színházba, moziba vittük a gyerekeket, és komplex esztétikai nevelési program kidolgozásával tettük "tömörebbé" az órákat.

Index: - Mikor került a Jendrassikba?

GJ: - A rendszerváltás környékén kezdtem el dolgozni az akkor közlekedésgépészeti szakközépiskolában. Az itteni szakmunkásokkal folytattam a komplex esztétikai programot, amit a Táncsicsban elkezdtem. A tanítás mellett belekeveredtem a diákmozgalomba. Ez az időszak mozgalmas, "zajos" volt. Az akkor még két iskolaként működő Keri és KGSZI közösen szervezett programjait, az itt zajló diákéletet ismerték más veszprémi középiskolákban is. Programjainkat éveken keresztül városszerte figyelemmel kísérték. Ez a munka a gyerekek szemében nagyon nagy érték volt, és ezt díjazták azzal, hogy a Tizenévesek neveléséért szóló érdemérmet gyakorlatilag az ő közbenjárásuknak köszönhetem.

folyt. köv.

- donó -