A manapság egyre több oldalról támadott finn-magyar nyelvrokonság, még ha egyesek szerint gyenge lábakon áll is, hosszú ideig meg fogja határozni "halszagú rokonainkhoz" való jó viszonyunkat. Szeretjük a finneket.

Művészetükből is el-eljut hozzánk ez-az, bár nem túl nagy mennyiségben. Itt van mindjárt a Polar könyvsorozat, mely a kortárs északi irodalmat ismerteti meg a magyarokkal, évek óta élvezhetjük a Varttina leánykórus vérbő nótáit a Szigeten, Kaurismaki rendezései pedig bevezetnek bennünket a finn lélek rejtett zugaiba.

Mostanában egyre többet hallani Finnország és Magyarország kölcsönös képzőművészeti projektjeiről is, s egy ilyen végeredménye került a balatonalmádi Padlásgalériába. A felsőörsi Török Villában negyedik alkalommal élt és dolgozott együtt egy finnekből és magyarokból álló művésztársaság, amely idén dán és erdélyi alkotókkal is kiegészült.

A tárlaton kevés a figuratív festmény. A művészek nagy része inkább a színek, formák, vonalak és ecsetvonások ritmusában találja meg útját. Ez hatásában pozítív a néző számára: vizuális kultúránkra ráfér egy kis fejlesztés, mivel a televízióműsorok és reklámplakátok inkább a történetmesélős, a realitással szorosabb kapcsolatban lévő képekhez szoktattak minket. Erős tréning ez a kiállítás, melyből megtanulhatjuk a képi nyelv megértését. Jó belefeledkezni ezekbe az alkotásokba, az akril- és méhviasz-kompozíciók rétegeibe, a lendületes színfoltokba vagy a festők nagyívű gesztusainak lenyomataiba. Ha ügyet sem vetünk a címekre, melyek befolyásolni próbálják gondolatainkat, a csupasz képzőművészetet élvezhetjük: egy ember nyomát a vásznon.

Korszakalkotónak persze nem nevezném a kiállítást. A tárlat forma- és eszközkészlete nem túl lehengerlő. De egy ilyen szimpóziumnak nem is a művészet új útjainak keresése a legfontosabb célja. Sokkal lényegesebb az, hogy a képzőművészeten keresztül kapcsolatba kerülhetnek egymással két ország alkotói, és túl ugorokon és finneken, rokonságot létesíthetnek a művészet nyelvének segítségével.