Annyira szeretnék már hallani olyan tanévnyitó gondolatokat, amelyek arról szólnak, hogy rengeteg a gyerek, a pénz meg csak úgy ömlik oktatási rendszerünkbe, így iskoláink eszközökkel nagyszerűen ellátottak, tanárainkat jól megfizetik és egy családnak sem okoz anyagi gondot, hogy csemetéit elindítsa a tudás birodalmába.

Nos, polgártársak, ébredjünk fel, és nézzük a piszkos realitásokat!

Az aggasztó demográfiai helyzet miatt megindulnak az összevonások, rosszabb esetben lakat kerül az intézmény kapujára. Ma már senki sem kapja fel a fejét. Nem egy olyan esetről hallunk híreket, amikor egy iskola épülte egyszerűen életveszélyessé válik, mert a renoválásra anyagi keret bizony nincsen. Aztán nincs papír a fénymásolásra, vagy maga a gép rossz, az intézmény képtelen kifizetni a téli fűtésszámlát, nem tudják rendezni a telefonköltségeket.

Nem kevés családban komoly gondot okoz az iskolakezdés. Egy friss iskolás gyermek elindítása tizenöt-húszezer forintba kerül. Ugyan sokat hallunk a rászorultság elvén működő tankönyvtámogatásról, mégis felszínre kerülnek a szülők anyagi gondjai.

És a tanárok? Ők mikor kapnak végre tisztességes bért? Jó, két éve javult a helyzet, mert az akkori fizetések már vérlázítóan alacsonyak voltak, de azóta semmi nem változott. Esetleg inflációs korrekciók történtek, vagy még azok sem.

A középiskolákban mostantól másképp, két szinten érettségiznek a jelöltek. Ugyan megkezdték a pedagógusok tájékoztatását erről, de az információk csak a megelőző tanévben kezdtek el csordogálni. Nem lehetett volna elébb egy kicsit?

Most, így tanévnyitó alkalmával annyira szerettem volna verset szavalni, a tanulás szépségeiről ódákat zengeni, sugárzó arccal ott állni az iskola udvarán a bágyadt, szeptemberi napsütésben, csillapíthatatlan tudásszomjjal arra várni, hogy átléphessem az iskola kapuját, hogy mohón magamba szívjam azt a megfoghatatlan, de mégis csodálatos dolgot, amit tudásnak hívnak.

Nem baj, hogy nem így sikerült?