Túl vagyunk az első csalódásokon, meglepetéseken, botrányokon, könnyeken és dühkitöréseken, vagyis eltelt az olimpia nagyobbik fele. Az istenek vigyáznak Hellászra, ráadásul szép lassan csordogálnak a magyar sikerek is, így nem meglepő, ha milliónyi honfitársunk cövekel le naponta hosszabb-rövidebb időre a tévé elé. Persze árnyékos helyek mindenhol vannak...

Mi mással, mint bosszankodással kezdi a mezei sportrajongó a 18. játékokat, ugyanis kiderül, hogy a beszerzett 4-5 különböző árú és tartalmú műsorfüzet hemzseg a hibáktól és tárgyi tévedésektől. Valahogy a sajtó éremelvárásait sem tudtam osztani, mert én bár már hét aranynak is örülnék, a legvisszafogottabb Sport 1 sem adta tizenegynél alább (plusz 8 ezüst és 17(!) bronz), a Képes Sport tippjéről (27 arany) pedig nem is tudnék elfogultság nélkül nyilatkozni.

A sportújságírókra amúgy is egyre jobban haragszom, és most itt nem csak azokra a bakikra gondolok, amiket Csisztu művelt a megnyitón, Egri a női kézi meccseken, vagy Komlósi Bátorfi meccsén - egyre inkább hiszem, hogy csak a sznobok jelentkeznek egy ilyen minősíthetetlenül gyenge riporter házi tanodájába -, hanem sokkal inkább arra, hogy milyen felelőtlenül pakolnak elviselhetetlen terheket fiatal sportolóink vállaira. Meggyőződésem, hogy Risztov Évi kiborulása, Nagy Laci görcsölése, vagy az ökölvívók siralmas teljesítménye részben ennek is köszönhető. Még jó, hogy Gyurta Dani nem látta a Nemzeti Sport „Aranyat akarunk!” felkiáltást sugárzó címlapját.

Na de térjünk át inkább magukra a szereplőkre. A vívókat mindig szerettem, ezúttal is meghozták az aranyat Nagy Titi révén, a csapatok eddigi szégyenteljes szereplése viszont egészen máshogyan dobta föl a vérnyomásom. Kézilabdában a nők, vízilabdában pedig a férfiak már szinte annyira meggyőzőek, hogy emiatt kezdek pánikolni, a férfi kézisek és a női pólósok azonban jó pár stresszes órát okoztak a révbe jutás előtt. (Azóta női pólós csapatunk nem jutott a legjobb négy közé - a szerk.) Dobóatlétáink egyszerűen fantasztikusak, fiatal úszóink rengeteg örömmel fognak még megajándékozni a jövőben, Igaly Dia belőtte a második aranyat, és a kajak-kenu még el sem kezdődött.

A pozitív élmények közül azonban mégis azokat a hangulatjelentéseket emelném ki, amelyek különböző fórumokon és honlapokon olvashatók azon magyar szurkolóktól, akik a helyszínen buzdítják legjobbjainkat. Egyszerre tombol bennem a sárga irigység és egyfajta különös öröm, amikor az írottak alapján megpróbálom átérezni, milyen lehet több száz emberrel együtt sírni egy aranyérmes díjkiosztó himnusza alatt, vagy mindennap a magyar sport kitűnőségeivel együtt szurkolni és eszmét cserélni. Mindezt olyan közegben, ahol az önkéntesség, a segítőkészség és a fair play szelleme még a taxisofőröket is áthatja.

Azt hiszem, valami ilyesmi lehet az olimpia igazi csodája...