A magyar történelem és gazdaság fejlődése szorosan összefügg borkultúránkkal. Engedjék meg, hogy pár ismert, vagy kevésbé ismert tényt közöljek Önökkel, mely gondolatok a füredi borhéten születtek, Figula úr borának kortyolgatása közben, enyhén illumináltan.

Bármily furcsa első hallásra, Napóleon a hazai életmód átalakításban hatalmas jelentőséggel bírt. A kontinentális zárlat miatt a legfontosabb európai kereskedelmi út 25 éven át ismét keresztül haladt országunkon - Mátyás király után.
Az állami szervek 1807-ben kísérletet tettek arra, hogy az erősödő konjuktúra hatására felmérjék a hazai bortermelést. Az adatok szerint ekkor körülbelül a franciák által termelt mennyiség felét állítják elő nálunk. A 18-24 millió akónak mintegy felét exportálták. Korábban csak a tokajit és a somlait lehetett külföldön értékesíteni, csak ezek bírták a szállítást.

Az 1800-as évek elején jelentek meg az újfajta vörösborok. Főként a német telepeseknek köszönhetően - zweigelt, medoc, cabernet - az elzászi részről. Hatalmas telepítési láz indult… Főleg a Sárospatak-Baja vonaltól nyugatra eső terület fejlődött, bőtermő fajtákat telepítettek - rizlinget, traminit, valamint francia és olasz fajtákat. Ekkor terjed el a soros művelés a korábban szokásos gyalogos helyett. A Rajna-menti németekre utal a poncipter (ponen cipter - sorközi bab) kifejezés. A klasszicista kastélyok szaporodása mutatja a gyors gazdagodást. 1807-ben a bornál bevezetik az egységes mértékegységet - icze, pint és meszely -, hogy a francia hadsereg vevői el tudjanak igazodni. A bortermelés felfutása a szórakozást is átalakítja. Ekkor kezdődik a fürdőbe járás, ekkor indul el az Anna-bál, és ekkor kezdődik a bor és a sör közötti soha véget nem érő verseny...

1818-ban vége a konjukturának - az export a fele alá esik vissza -, itthon kell eladni a bort, ezért serkenteni kell a belső fogyasztást. A bor mellett szólt, hogy a sört nem tudták szállítani, miközben az új, magas savtartalmú borokat már 50-80 kilométerre is el lehetett vinni. Kialakulnak a kedvelt borvidékek, a fürdőkbe egy-egy borvidékről visznek bort. Még az orosz udvar is saját pincészetet tartott fenn Tokajban a folyamatos ellátás biztosítására. Hetente kétszer, négy gönczi hordóval szállítottak a cárnak, egy tábornok irányítása alatt, egészen 1848-ig, amikor ez, érthető okokból, abbamaradt.

Sokat segítettek a borfogyasztás fellendítésében a megyebálok, a kaszinók. A kocsmákban és a csárdákban ekkor már kötelező a méretes üveg - amivel már nem lehet csalni. Később a bálokban, kaszinókban is üvegbe kerül a bor a fakupákból, cserépedényekből. Üvegpoharak kerülnek az asztalra, láthatóvá válik a szép ital. Az erdélyi üveghuták ismét felélednek az új piac hatására. A városi polgárság az otthoni fogyasztáshoz ekkor még mázas cserepet használ. A mázas cserép, majd az üveg megjelenése jelzi a fejlődést a családi gazdaságokban.
1850-ben megszűnik a vám a Lajtánál, szabadon érvényesülhet az osztrák piac hatalmas szívóhatása. 1851-ben bevezetik a fogyasztási adót. A sörivók fizettek a birodalomnak, a borivók ellenzékiek voltak, megkerülték az adót. A nemzeti ellenállás alapja a bort kell inni, kapadohányt szívni gondolat volt, mivel egyik sem növelte az udvar bevételeit (ekkor terjed el a "sörrel nem koccintunk" is, pedig azon a szomorú eseményen az osztrákok pezsgővel ünnepeltek, ami ugyebár borból készül...).

Az 1867-es koronázás előtt vita zajlott arról, hogy mit igyon az uralkodói pár, illetve mit adjanak a népnek a vérmezői ökörsütésnél. A problémát végül úgy oldották meg, hogy a Vérmező egyik oldalán sört, a másikon budai, neszmélyi, ipoly-völgyi borokat osztottak. Ez a megosztottság azóta is jellemez bennünket.
1870-ben bevezetik a tízes számrendszerre alapozott egységes mértékrendszert. Ekkoriban Füreden és Erdélyben új szokás kezdődött: a bornak vízzel, borvízzel való hígítása. Kialakult a fröccs, majd az 1930-as évek végén megjelent a kisfröccs (1:1), majd a jövedelem csökkenése miatt a hosszúlépés (1:2). 1892-ben még a Magyar Közlönyben is közzétették a házmester összetételét.

1870-es évek után jött az óriási filoxéra-járvány. Keleti Károly tíz évre visszamenőleg minden településen összegyűjtötte, hogy mennyi szőlőt termeltek. Ekkor 30 millió akó az éves termés - egyharmada vörösbor, kétharmada fehérbor -, a mennyiség majdnem pontosan megegyezett Franciaországéval. Ezt tette tönkre a pancsovai kikötőből elterjedt filoxéra.
A járvány után új fajták, és új területek kellettek.
Ebben az időben az ivási szokás átterjedt a kocsmából a pincébe. Falun is megjelentek ünnepi alkalmakra az üvegpoharak. Ekkoriban a cigányzene is hozzákapcsolódik borozáshoz.

A következő jelentősebb átalakulás az 1960-as években zajlik le, amikor az állam hivatalból kezdi a bort pancsoltatni. Az eredményt jelzi, hogy például tizenháromszor annyi móri leánykát adtunk el az oroszoknak, mint amennyi összesen termett.
Az 1990-es évek eleje, közepe még ezen is túltesz, amikor a borhamisítók napszítta zsuppszalma kiáztatásával adnak szép aranysárga színt a cukorból, vízből, és a Mórról tűzoltóautóval szállított eszenciából készített "bornak".

A rendszerváltozás után a hazai borászat ismét átalakult. A magántulajdonba került kis borászatok visszahozzák a régi fajtákat, a régi dicsőséget, annak ellenére, hogy az állam ésszerűtlen és szakszerűtlen jogalkotással akadályozza ezt. A pancsolt bor hatalmas mennyiségekben készül, de már jelentős a kiemelkedő minőség is.
Majd valaki száz év múlva megírja a folytatást... Mert nem szeretnék vizslául járni, ezért befejezném. Egészségünkre!

Mint az ma reggel (aug. 17.) kiderült, a fenti írás már több internetes oldalt is megjárt, így kollégánk valójában a www.badacsony.hu/bor/bortortenet.html oldal anyagát jelentette meg oldalunkon.

Az eredeti (és bővebb) cikk címe: Majdán János: Borkultúra a polgári Magyarországon - Győrffy Árpád jegyzete Majdán János, a Pannon Agrártudományi Egyetem tanárának előadásáról.

Elnézést kérünk az olvasóktól és az érintettektől.

Szerk.