Hajnali séta a faluban. Kakasszó, szénaboglyák, a földút mellett kis patak csordogál. A főtér: egy kocsma, két bolt, telefonfülke. Busz nem nagyon jön, az ember csak kiáll az útszélre és fog magának egy majdnem-taxit (mondjuk egy jó kis Daciat). A helyi itatóban két öregasszony színes pálinkával kelti a napot. A református egyházközség rekordot dönt: összesen nyolcan vannak. Magyarigen, vagyis Ighiu, ahol megállt az idő, ahol nincs politikai viszály, kisebbségi konfliktus vagy negatív diszkrimináció. Egyszerűen csak béke van, semmi más.

Érdekes, hogy Erdélyben valahogy nem érzi az ember, hogy külföldön van. Pedig Gyulafehérvár környékén már alig van néhány szórvány-magyar, és egyre csak csökken a számuk. Nagy kár. Olyan ízesen-mívesen beszélnek, mintha a legszebb irodalmi szöveget olvasnánk száz évvel ezelőttről. És örülnek nekünk, szeretik Magyarországot, egyszerű és tiszta emberek. Román-magyar ellentét? Szó sincs róla. Legalábbis elsőre így tűnt...

Amíg faluhelyen békében él egymás mellett román, roma és magyar, a távolsági buszon a már tapasztaltabb hazánkbéli turisták csak suttogva mertek beszélgetni egymással (velünk meg pláne, miután rólunk már boldog-boldogtalan tudta, hogy honnan jöttünk). A helyzet az, hogy nem igazán kifizetődő büszkén vállalni a magyarságot Románia nagyobb városaiban manapság (2004 ugyebár...). Elég szomorú.

Románia igen, olyan amilyen, na és. Én mindenkinek azt ajánlom, egyszer legalább menjen el Erdélybe, sokat lehet ott tanulni. Lehetőleg olyan helyet kell kinézni, ami szinte nem is látszik a térképen, így nem kétséges, hogy festői táj és térerő-mentes övezet fogja várni a kedves látogatót. Ami biztos: sehol sincsenek ilyen zöld fák és ilyen tiszta források. Nyugalom és lócitrom-illat garantált. A pálinkával meg érdemes vigyázni, mert nagyon olcsó és nagyon erős. Jó utazást mindenkinek!

- zsebi -