Volt pechem 1995-ben élőben végigszenvedni Bécsújhelyen az osztrák-magyar közös rendezésű kézilabda világbajnokság döntőjét, ahol a koreai gladiátornők jóvoltából elszálltak kismadárkáink. Azóta némi fönntartással nézem a női kézilabdát, szerdán itt volt az alkalom, hogy előítéleteim a feledés homályába vesszenek. Majdnem sikerült.

Nagyon el vagyok kényeztetve, több ezer veszprémi kézilabda rajongóval egyetemben. Mentségemre szóljon, hogy ezt egyből rá is tudom fogni a Fotex KCV csapatára! Már egy tucat éve sok és olyan magas szintű csatát láthat(t)unk élőben, s ez bizony a hazai edzők többségének is csak elérhetetlen álom maradhat. Így váltak autodidakta módon - elismerten - szakértővé városunk szurkolói.

Le kellett ezt írnom, hogy még véletlenül sem merüljön föl a becses olvasóban, miszerint a hímsoviniszta tudatalatti pattogtatja csomós végű ostorát a következő sorokban. Ugyanis hiába játszott a szemünk előtt a világ talán két legjobb válogatottja felkészületi meccset a Március 15. utcai sportcsarnokban, az bizony hamar kiderült, hogy ez egy másik szakág, ha nem is sportág.

Kezdődött azzal, amikor az isteni Pálinger Kati beállt a kapuba. Én, aki megszokta, hogy Sterbik Árpi az orrom előtt valósággal szinte kitölti a ketrecet, álmélkodva néztem, hogy ez a cingár hölgyemény vajon hogyan lehet a világ egyik legjobbja, ha szinte eltűnik a három kapufa között.

Aztán megértettem. Az első magyar gólnál tombolt a C szektor, így kimutatva Radulovics Boki szépen ejtett találata fölötti örömét. Ferling Detti ejtésénél már kezdtünk gyanút fogni: lehet, hogy ez nem látványos ejtés, hanem olyan lövés volt, amire a sportlap azt a jelzős szerkezetet használja, hogy „irtóztató erejű”? A franciák szépítésénél kiderült: bármennyire is hittük, hogy optikai csalódás áldozatai lettünk, ezek bizony LÖVÉSEK! Csak mi egy kicsit más sebességhez szoktunk...

A női csapatsportágakra jellemző ciklikusság, a hullámvölgyek és hegyek (pl. 10 percen belül: 6-0 a franciáknak, majd 3-0 nekünk, végül ismét 3-0 a galloknak), a dekoncentráltságból fakadó - számunkra különösen zavaró (mert szokatlan) -, technikai hibák sokkal inkább kitűntek élőben, mint a tévében. Valahogy mégis élveztük a meccset.

A titok nyitja a női lélek maga. A hihetetlen lelkesedés, a kecses mozdulatok, az őszinte érzelmeket eláruló arckifejezések, az egymásrautaltság, a könnyedség, az öröm és a boldogság igazán emberi mozdulatai mind-mind lassan eltűnnek a férfiak profi és ezért egyre gépiesedő sportjából. Jó volt látni, átélni ezeket a sportból egyre inkább kivesző érzéseket.

És az igazán magas szintű esztétikai élményről még egy szót sem írtam...