Hetedíziglen, amikor a nagyrabecsült Zenpasa találkozását előkészíté a síkos hasú Lucianoval, a nyár közepi Nap melegebb kisütése okoza az ő elméjében szabadosságot igénylő frázisok heveny előfordulását. Mondá néki a barát, Luciano, hogy, ha már ide s tova az igyekezet, akkor a hőingadozást kihasználandó, folyassák ki egymás agyát a felmosandó lavórba, majd gondos odafigyelés közepette szűrjék le annak fehérjében gazdag vegyületét, s ambróziaként tessékelve a bokatörött kóbormacskáknak, életüket menteni szándékozzák.

Az esemény egy szép napon történt. Ilyen dolgok ugyanis csak egyszer esnek meg, és csakis egy napon. És megmondhatója vagyok, hogy az a nap olyan is.

Egyszercsak Simon, a hát nélküli kisfiú, aki a biológiai fejlődés hátsó fertályán ugrál fél lábon már létezése óta, usque 10 éve, azon a bizonyos szép napon olyan boldogságtól kóválygott vakultan, amely egy jóllakott húsos palacsinta képében kísérti nedves hajnalokon a bulémiás kislányokat. Tette ezt úgy, hogy igazából egyetlen férfi sem igyekezett tőle francia nyelvlecke keretében megbizonyosodni az ő létezésének hasznosságáról. Talán éppen azért, mert nem volt nőnemű, noha manapság ez nem kizáró ok, ami az ismerkedést illeti ugyebár. Akárhogyis, majd kipattant bőréből, mint a fűszeres, bőrös malacon hizlalt acme.

Mellette a kislány (nevezzük Jucusnak), formai megjelenése még a szolgalelkű liliputi tyúkokat is arra engedte volna következtetni, hogy könnyed párhuzam leledzik a fogszabályzásra előkészített részeg csikó és a loknis szűz között. Az más kérdés, hogy Jucust általában akkor se vették észre, ha tökéletesen tarra vágatta a fejét. Ugyanezen a szép napon a szolgalelkű liliputi tyúkokat kisütötte fehér sávokkal határolt piros szalmaóljukból a csalafinta Nap. Annyira élvezték a reggel ízét a csőrükben, hogy nyomban elhatározták; lemennek a strandra egy kicsit kapirgálni, szárnyakat mosni, és sütkérezni. Tudták, hogy a mai nap lesz erre a legalkalmasabb, hiszen ilyenkor az emberek már túlságosan magukkal és egymással voltak elfoglalva és nem fogják zavarni őket.

Ahogy a partra értek, észrevették a homokban egyedül süppedő esernyős malacot, aki, mint mindig, most is kék köpenyében fürkészte óvatos pesszimizmussal a világot, és ami mögötte van. A malac köztudottan elviselhetetlen volt, mert igaz, hogy arany kicsi szíve mindig oltalmat nyújtott a megtévedt lelkeknek, de förtelmesen ronda körmei voltak és a köldökéből folyton csepegett valami. Szóval róla elég is ennyi.
A környéken marhapárizsi úszott a levegőben. Kaktuszok beszéltek a tévében. A málnásban rokolyás mormoták snurroztak. Furcsa volt az a nap. Kicsit más, mint a többi, de csak azért, mert a hódok elhagyták a lapátjukat, ami egyébként nem is kellett nekik, mivel a platina fogsorukkal ügyesen dolgoztak.
A nagymamáknak viszont nem volt könnyű, mert azon a szép napon, bizony, a cudar melegtől derékba tört a bátorságuk, amikor saját súlyukat kellett szatyrokban átcibálniuk a szobahőmérsékletű utcaköveken. Szitkozódtak. Senki sem értette őket; a mosolyukat meg aztán végképp nem.
A folyók beültek szerelmük ölébe, s körbe görbe ösvényeken sóvárogtak az örökkévalóság veszélyekkel teli őserdejébe. Még a halakat is elfelejtették kicsomagolni. Sebaj, ezen a délutánon senki sem akart ölni.

Jucus, tekintettel, hogy azért mégiscsak a környezet az, ami meghatároz, gyengéd pillantást engedett meg Simonnak, hogy ugyanmár de megkínálná Ő egy kis hamvas barackkal. A fiúcska érezte, hogy a lány renoméja kedvezőbb, mint egy bögyös faros zöld szemes ostoros. S így igazi férfiasságának bizonyságául rejtekéből szedte elő a kérdésnek álcázott testi algoritmust:
- Hódíts meg! Imponálni akarok! - hangzott tőle sejtelmesen.
A lány meg csak mosolygott, mint gólyafalka, mikor ellik az ég. Széna volt az ágya, az agya helyén meg malátás kenyér. De boldog volt ott, azon a szép napon.
Főleg, hogy lelkének parányi ruhaszárítókötelére Simon feldobta viseltes alsónadrágját.

A metabolikus viszonyrendszer kialakulásának ezen pontján, amikor a fajlagos valószínűtlenségi index a szexuális grádiens térfelébe rozsdás, méteres dárdával bök bele (dedulván!), a gonosz tekintetű, ferde szemű rókák, akik mindig a tükörképüket vitték a kozmetikázott hónaljuk alatt ugyanazon a napon, vagyis azon a szép napon elhatározták, hogy vörös selyemsállal fognak fojtogatni bambuszlábú hát nélküli kicsi és ici-pici gyerekeket a hidak alatt. Ennyire gonoszak voltak és csúnyák. Ám, erősen figyel!, ez egy igen szép nap volt, így sejthető, mi történt. Simon tudatára ébredt, és a nyom rögvestjében felszítta a hívatlan betolakodók figyelmét, hogy ugyanmár kapcsolják ki magukban az énközpontot, és legyenek tekintettel első antropológiai kutatására, mert megérdemli. A rókák még a tükrüket sem vették ki hónaljuk alól, úgy válaszoltak a fiúcskának, hogy az emberiség védelmének érdekében inkább maradjon otthon, mert különben is csak egy kucsma van rajta. A kucsma pedig, mint tudjuk, egyáltalán nem utcai viselet, főleg akkor nem, ha valaki megfeledkezik a kiegészítőkről (olyanokról például, mint nadrág, cipő, zokni, ing, karóra), mint ez esetben. Simon igazából nem értette, mert mellette a lány sem viselt mást magán, mint egy nejlon mokaszint, melyet a szeretet jegyében csak topánnak hívott.

A hátuk mögött, mintegy a híd alatt, merthogy a pillanat heve ide játszotta díszletbe a helyzetet, a hódok, akik elhagyták lapátjukat, kitalálták, hogy ha már úgyis identitást vesztettek, akkor fel is vesznek egy másikat. Nyomban tévériporteresset játszottak kellő elánnal. Azonban a fenti szint eseményei megzavarták a fiktív felvételeket, mire Mátyás, a hódvezér hangos "HaHóó!" a gyógynövények okozta verbális kilövelléssel roppantott bele a történet lábába, majd beült a bluebox elé és eljátszotta a profétát. "Hát nem bírom tovább! Megbolondul az egész ország, ha nem mondod meg a megoldást!" - reagálta le a kommunikációs hézagot a salvadori takarítónő, aki hamis útleveleket akart eladni a disszidens szláv kecskéknek, ám mivel ők nem voltak ott, így jobb híján az identitásukat vesztett mormotáknál próbálkozott, mert elvégre még ők is disszidálhatnak, nameg meg kell élni valamiből.

Simont sem a fejére ejtették a szülőszobában - annál is inkább, mert, mint már említettem, hiányzott a háta - kitalált egy társasjátékot, melyben rögtön "kimaracc dobás" jutalomfalatot adott a csúnya és nagyon gonosz rókáknak, s így Jucusnak a könnyed menekülés langyos koituszát helyezte kilátásba, mintegy újabb jelzésértékként.
Csalafinta térismerete elorozta előlük az átláthatóság misztériumát, melynek következtében a 26-os busz harmadik megállójába tévedtek. Jucus szerencsére nem az a lány volt, aki Simon, magyarán a hosszas kalandozás után megérezte titkon belül mélyen, hol a jövő építkezik havi rendszerességgel, hogy bizony, ami jár, az jár, főleg, hogy ő alapjában véve egy romantikus alkat. A gondolat hevének párhuzamos leképezéseként rögvest Simon tőgyére tett egyértelmű metajelzéssel tetemre hívta. A fiúcskának sem kellett több, pláne, hogy a buszmegálló volt eddigi csintalan életművének kultúrháza. Vékonyka jobb kezével megtörölte a lány orrát, majd érzékenyen megérintette hajnalpír nyaldosta bubuját.

"A dimenzionált ikergörcs általában azoknál a kiskorú gyermekeknél fordul elő, akik nagyon sokat nevetnek vagy minimum hülyék." - fénylik a reklám a buszmegállóban.
Simon arckifejezéséből a rekreációs káosz csinált bábot, miközben kapcsolatba lépett a fent említett felirattal. Agyából nem tudta kiverni sehogysem, pedig nagyon akarta, hogy ő valakit elhagyott, ráadásul egy kucsmában.
A fiúcska talán nem véletlenül hagyott később, mintegy harmincas éveiben kisebb értéket képező tárgyakat buszon, vonaton, metrón, padon, ezáltal teremtve rövid lejáratú ismerkedési alapot.