A teremtés Isten privilégiuma, az ember csak alkothat. Az egyik (ez esetben az Égi Főnök) a semmiből valamit, az ember, a végtelen égbolt alatt, valamiből valamit. Átlényegítünk. Egyik minőségből a másikba.

Ózsvár Péter, akit mi, a barátai, közeli ismerősei, egyszerűen csak Agyag Petinek hívunk, bizton állíthatom, a korong bűvölője. Elképesztő mitológiai lények kerülnek ki a kezei közül, mintha csak Louis Borghes Képzelt lények könyvének világába csöppennénk. A különbség mégis óriási. Hisz míg Loius Borghes az intellektuális képzelet játékát űzi, addig, egyelőre maradjunk ennél a névnél, Agyag Peti a gyerekkori emlékek világában lubickol. Amikor még minden lehetséges, amikor még a gyermeki képzelet irányítja az égi és földi dolgok rendjét. Nos, ebből a világból bújnak elő ezek a különös szimbiózisban élő lények.

Ha elmegyünk gyerekkorunk tájaira, azt tapasztaljuk, minden kisebbé vált, összement, mint a ruha, mosás után. Ózsvár Péter ezt a csalódást úgy kompenzálja, hogy a képzeletében eggyé olvadt (hogy ne mondjam: eggyé gyúrt) állat- és növényfigurákat fölnagyítja. Így minden apró részlet láthatóvá, tapinthatóvá válik. Nincs csalás, nincs ámítás. A csoda van. Az alkotás derűje és csodája.

Egyszer egy rossz pillanatomban valaki megkérdezte, de mondd már meg, mégis milyen kerámiákat csinál ez a te Agyag Peti barátod? Nem volt kedvem hosszasan magyarázni, annyit mondtam neki (mivel tudtam, nagy zenerajongó), hogy Agyag Peti a kerámia Lajkó Félixe. És mint később kiderült, nem is mondtam olyan nagy hülyeséget, hisz Ózsvár Péter nem előzetes tervek, skiccek szerint készíti szobrait. Nem. Improvizációs módszerrel dolgozik, sokszor adva teret a véletlennek. Ahogyan egy gyermek játszik.

Elképzelem azt a kishomoki csávót, aki hosszú percekig figyel valamit. Forró nyarat képzelek hozzá, semmihez sem hasonlítható, bokáig érő bácskai port (amelyben gyerekkoromban majdnem megfulladtam), fények játékát egy gutaütött szilvafa maradék levelein, egy szőke, „siskára” nyírt kiscsávót, a meggy-, málna- és porfolt térképe jól kivehető csenevész, félmeztelen testén, egy frissen széttaposott tyúkszarral a lábai között képzelem, aki tenyerét térdére támasztva, görnyedten, kidülledt szemmel lesi az ól ajtajában, miközben legyek döngnek maszatos szájjal széle körül, hogyan tojik a tyúk. Ugyanezzel az elmondhatatlan, csodálkozó tyúknézéssel képzelem munka közben. És látom a járáson, a Lutován, a mocsárban, ahol meztelenül fekszik a pocsolyában, fölső teste kiemelkedik és fölhúzott jobb térdén önfeledten gyurmázik. Nem látom, mit formáznak az akkor még apró ujjak. Azt most látom. A végesség eredményét. Az irányított véletlen asszociációs játékait. „Ha nincs Isten, akkor a véletlent kellene kinevezni annak”, írja egy e-mailjében St. Auby Tamás.

Végezetül, ezt fontosnak tartom elmondani, senkit sem ismerek, aki ilyen természetesen lenne bácskai, mint Ózsvár Agyag Péter. Egy nyers agyagtömbből kifaragott bácskai. Aki önmagán kotlik.

Bozsik Péter