Valamikor a televízióban láttam egy csíkospolós-zakós srácot, aki borzas fejjel és szemtelen hanyagsággal adta tudtára a világnak, hogy "ja kérem, zseni vagyok." És mi büszkék voltunk Lajkó Félixre. Azóta eltelt néhány év úgy, hogy én soha sem voltam Lajkó-koncerten, egyre kevesebbet szerepelt a TV-ben és városunk sem kajtatott utána. Szép lassan kezdtem elfelejteni.

Hidegzuhanyként ért, amikor a fesztiválújságban szemembe villant a neve. Boldog-boldogtalannak újságoltam, hogy „Jön ám a Félix”. És úgy beszéltem róla, mint régen várt -ismeretlen - ismerősről. Köszöntem Karesznak, hogy lehozták Veszprémbe és megpróbáltam kifaggatni az apró "Félixes" részletekről. Péntek estére pedig összetrombitáltam egy sereg cimborát.

A mozi felé araszolva mondtam el nekik, hogy tulajdonképpen nem is tudom, milyen zenét játszik Lajkó kollega, csak azzal vagyok tisztában, hogy meg kell nézni (hallgatni). Aztán vártunk és vártunk, megbeszéltük Tomi esküvőjének részleteit, volt rá időnk bőven, hiszen laza félórás késéssel léptek a színpadra.

Félix és társai egy szó nélkül nekiálltak játszani. Nélkülöztek minden kommunikációs eszközt, nem is vettek tudomást a közönségről. Játékukba merültek volna el, azonban egy kisebb malőr sikeresen tönkrevágta az estét. Városatyáink a TNT koncertet pontosan időzítették, megrafinálták egy kis kakaóval, így mindenki kénytelen volt azt hallgatni. A Megyeháza faláról pontosan ránk vágódott a "Kicsi gesztenye". Lajkóék helyében menekültem volna, de ők adtak nekünk egy órát, ami éppen elég volt ahhoz, hogy tisztában legyünk zseniségükkel. Mindenki pontosan láthatta, hogy ez az ember azt játszik le hegedűjén, amit csak akar, és barátai tökéletes hátteret adnak ehhez.

És ahogy jöttek, úgy távoztak, minden szó nélkül. Pedig egy ilyen virtuóz játék után kíváncsi lettem volna a Mester hangjára... De ha jól belegondolok, beszélt ő hozzánk, s remélem, többen is meghallották...