Haladó (?) hagyományainkhoz ragaszkodva két interjú egyben - csakis mohóknak ajánlva. Fellépett közelünkben Frank Hauser (USA) és a Boszorkányok (Kecskemét).

Frank Hauser jr. a tengerentúlról érkezett, leült, gitározott és teli torokból énekelt. Mellette Csiga vakargatott egy tepsinek látszó tárgyat, Gergő pedig egy dobszerű képződményt ütött.

-Mik ezek a vacakok, amiken zenéltetek?

-Van itt nekem egy washtub bass is valahol, magyarul talán vájlingnak mondják, bádogból van. Az volt a tervem, hogy ezzel is játsszon ma valaki, csak nem találtam hozzá senkit. Ez a Csiga nevű fiú viszont szívesen játszott a washboardon. A washboard Louisianaból származik. A nagyszüleink muzsikáltak rajta. Én nagyon szeretem az ilyen hangszereket. Meguntam a rockot, s Denverben a barátaimmmal elkezdtük keresni a zenei gyökereinket. Úgy is neveztük: gyökérzene, de tudom, hogy ez a kifejezés nálatok mást jelent. Rátaláltunk ezekre a furcsa szerszámokra. Nagyapáink azokkal az eszközökkel zenéltek, amiket a környezetükben találtak, ami kéznél volt.

Szeretem, mikor az ember nem nagyon ismeri az instrumentumot, amin játszik. Ha túl jól ismeri, a játéka könnyen automatikussá válik. Az ujjak olyanok, mint a kutyák, állandóan odamennek, ahova szoktatták őket – ez így nem jó.

A mai fellépésben is azt élveztem a legjobban, hogy ezekkel az emberekkel még sose játszottam, nem is ismertem őket. Először vagyok ezen a fesztiválon. Tetszik. Amerikában a zenészek között irigység van, rivalizálás. Veszprémben pont az ellenkezőjét látom. Észrevettem, hogy Gergő nagyon jól dobol a színpad előtt a számokra. Itt megtehetem, hogy felhívom, és játszhatunk együtt így, idegenként is. Az én zeném legyen veszélyes! Az emberek, akik néznek, lehet, hogy kinevetnek, de az is lehet, hogy megértenek. Szeretem a túlzásokat, és a színpadon kiadok mindent, ami bennem van.

-Miért jöttél Magyarországra?

-Angoltanár vagyok Sopronban, egy éve jöttem ide Amerikából. Magyarország a szüleim hazája, én meg, az az igazság, hogy se itt, se ott nem érzem otthon magam. Egy idegen országban az a jó, hogy mindent újra kell tanulni. Ha az ember ott él, újjá kell születni egy másik emberré. Ez történik velem most.

És most, csak itt: Boszorkányok Kecskemétről – Ildó és Judi egy Szekéren.

Ildó: Mi hivatalosan csak az Utcazene Fesztiválra szoktunk összeállni, tesók vagyunk, mondjad már, nem vagyok ihletett állapotban, ez nem ér...
Judi: Legfőbb szurkolónk, Réka, mondj valamit!
Réka: Jó zenét játszanak, ha jól sikerül.
Ildó: Mindent játszunk, amit szeretünk, a rocktól a musicalig. Te meg lemaradtál az egyetlen értelmes mondatomról.

Én: Meleg van...

Ildó: A nevet itt kaptuk tavaly, de mi JÓ Boszorkányok vagyunk, állítólag van egy KIS boszis beütésünk. Különben én tanárnéni vagyok, ő meg állandó és örök diák. És az apukánk is zenész, öröklött hajlamunk van zenélgetni. De ő, az Apu, még egyelőre jobb. (Szar ez a billentyűzet, az otthoni jobb... - mondom, - írd ezt is - mondják ők.)
Réka: Meleg van, csobog a szökőkút, és tegnap berekedtünk este, vagy ma reggel, vagy ilyesmi...