Egyszer azt mondta David Coverdale: Zenéről beszélni olyan, mint egy focimeccset lerajzolni. Én azonban megpróbálkozom vele. Jó okom van rá, mert ismét eljött a város legnagyobb buliijának az ideje. Színpadokkal rakják tele a belvárost, felkászálódnak rájuk a muzsikusok, DJ-k, hogy aztán egy kis zajt csapjanak. Felébred Veszprém egy hétre, de mintha mostanában többször lenne zajos a megyeszékhely valami rendezvény miatt. Ezt nem dicséretként mondom, így volna természetes.

Nekem nagyon hiányozna a fesztivál, ha nem lenne. Nem csak azért, mert nagy zenerajongó vagyok, hanem jó végignézni ilyenkor a belvároson; folyik a sör, az emberek felszabadultak, vidámak, a színpadokról ömlik a zene. Nincs neurózis, tolongás, anyázás, közömbösség, ahogy ezt megszokhatjuk a hétköznapokon. Legalább egy hétig normalizálódnak az emberi kapcsolatok.

A program ismét nagyon vonzó. Az amatőrök mellett most már a nagyobb nevek is rendszeresen tiszteletüket teszik a rendezvényen: Tátrai és Szűcs Totya megint tekerik a latin futamokat, egy másik nagy gitárvirtuóz, Karácsony János is itt lesz, Roy és Ádám szinte hazajönnek a fesztiválra. Dénes Dönci és Vígh Mihály felidézik a nyolcvanas évek undergroundjából a klasszikus Európa Kiadó és Balaton dalokat, egy új tehetség, a Megasztáros Szabó Leslie is bemutatkozik a veszprémieknek.

Szóval, veszprémiek, kalandra fel! Azért jó volna, ha a polgártársaink egy része a fáradt gőzt nem a díszbokrok takarásában eresztené le, hanem az erre való mobil klotyókban. Olyan rossz, amikor egy zöldterület mellett elhaladva húgyszag terjeng a levegőben.
Költözzünk le az utcára, és fókuszáljunk a zenére. Azt hiszem, a focimeccs lerajzolásával inkább nem kínlódom.