A késő ősz színei már nehezen állták a tél fekete-fehér ostromát, de ha más nem, hát az kárpótolta Szinbádot, hogy a levelekről eltűnő bíbor és rőt átsompolygott a diáklányok arcára - abban az időben, amikor Miskolcra érkezett.

Tartott az Acélvárostól. Tartott attól az aggodalommal teli tekintettől, amit korábbi büszke lokálpatrióta kalauzain figyelt meg, ha alkalomadtán le kívánt térni a gondosan összeállított városnéző útvonalról az Avas borospincéi között. Kalandvágyát csak növelte ez a sejtelmes veszélyérzet, bár járása nyugodt magabiztosságot tükrözött, szemei izgatottan figyelték a helyiek által látványosan elkerült utcák bejáratait.

A Szondi-telephez érve füléhez simította nagykabátja hajtókáját és kíváncsiságát leküzdve úgy vágtatott át lendületes lépteivel az ország egyik legnagyobb és legsiralmasabb cigánytelepének kalyibái között, hogy fejét föl sem emelve szívta magába a hangok és az illatok különös kavalkádját, ami tartalmasabb alapját adja majd téli elmélkedéseinek.

Az élmény igazi töménységét jelzi, hogy amikor a sarki köpködét elérte, úgy megörült a korcsma törzsközönségét alkotó munkanélküli alkoholisták - amúgy kissé kétes - társaságának, mintha első bálozó lányok öltözőjébe lépett volna be. Az enyhén mosószer ízű sör és a gyanúsan olcsó Unicum villámgyors ledöntése olyan felemelő megnyugvással töltötte el, hogy sem az átható bűz, sem a hiányos fogazatok nem zavarták a jóleső szemlélődésben. A második körre tért magához, s mint a kedveséhez rohanó vasutas, fölszakította a vasajtót, és egy pillantással később már kifejezetten élvezte a vállán szétrobbanó esőcseppek látványát.

A villamoson kihallgatta két öreg beszélgetését, így megtudta, hogy a Kis Pipában ízletes a kirántott hús. Ha egy tisztes kort megélő parasztember meg tud dicsérni egy más, mint az asszony által készített rántott bordát, az nagyobb bók egy vendéglőnek, mintha a liechtensteini herceget látta volna vendégül.

Nem habozott, mint Vendelin söre, hamar meg is találta a régi időket idéző pincérekkel berendezett hangulatos egységet. Ha már eszébe jutott kedves felszolgálója, hát az emlékére velőscsontot rendelt. A négy darab csont a fatál közepén helyezkedett el, jobbról szeletelt uborka, balról hasonló retek óvta idegen illatoktól. A pirítós mellett árválkodó - enyhén előmelegített - vajhasáb azért keltette föl figyelmét, mert az a kockás konyhakendő mellett feküdt, ami kedvenc éttermi műveletének főszereplője.

Óvatosan a csodát rejtő csont nagyobbik végére terítette a kevésbé nemes, ám annál fontosabb textíliát, s miután megcélozta a tányér közepétől kissé jobbra eső ökörszemnyi területet, úgy ütötte ki a remegő velőt, hogy még az óber is rábólintott. Amikor már apró csíkokban fölterelte az enyhén vajazott pirítósra az illatozó csontvelőt, a kés hegyéről úgy szórta rá a kalocsai paprikát, mintha aranyporral díszítene gyémánt ékszert.

Megállt egy pillanatra és áldotta az Urat, hogy önuralmának hála, nem engedve a mohó vágynak, igazán élvezheti az illat és a látvány egészét. Kicsit hosszabban hunyta le szemét, megadva a tiszteletet a helynek, a szakácsnak, a felszolgálónak és saját gyomrának; vett egy mély lélegzetet, átfutottak agyán a nap eseményei, majd belekortyolt a már egy perce árván ácsorgó frissen csapolt sörbe. Amikor beleharapott a pirítósba és nyelve tombolt az orgiában, elméje már azon morfondírozott, hogy ismét megerősíttetett a klasszikus igazság:

Van Pokol, de van Mennyország is!