Péterfy Gizella levitette munkáit a Pincegalériába és otthagyta őket, hadd küzdjenek a látogatókkal egyedül. Úgy tűnik, ő olyan művész, aki attól kezdve, hogy útjára engedi szobrait, megszűnik alkotóként jelen lenni mellettük, s ezzel az értelmezők martalékává teszi műveit, nem fűz ugyanis hozzájuk semmit, címet sem ad nekik.

A kiállítás kapuja két óriási, zöldre festett kéz, melyek között kicsit félek belépni - hatásos indítás: elbizonytalanít, de ez még csak a kezdet. Színes szobrok fogadnak. A műfaj (tisztes elődei ellenére) ellentmondásos: ma a szobrászat inkább a forma világa, a szín festészeté; az egyik a teret használja, a másik a síkot. Bátor lépés elém tenni ezeket a kimérákat, ráadásul ilyen nagy méretben. A használt anyagok sokfélesége és a formai heterogenitás még inkább fokozza azt az érzésemet, hogy Péterfy Gizella nem sok biztos tájékozódási pontot helyezett el számomra a teremben, inkább csak mutat nekem egy rakás ilyen-olyan tárgyat, amit hiába próbálok koherens világgá kovácsolni az agyamban.

A rönkök és a faágak a művész keze nyomán nyertek arcot és jelentést - ezek "talált" dolgok. Rajtuk kívül fejeket láthatunk, melyek az alkotó önálló teremtményei. Az az installáció pedig, amely használati tárgyakat és (különböző technikákat képviselő) szobrokat helyez egy műbe, a kettő keveréke. Megint ez a sokféleség; minduntalan össze nem illő részletekbe ütközöm!

Egyetlen alak sem teljes: kezeket, fejeket, karokat, arcokat látok. Csak a többször is megjelenő kígyó a kivétel (persze neki könnyű, nem sok testrész hagyható el belőle). A kígyó bibliai asszociációkat kelt, s ezt több mű is erősíti, de mivel a Mária-arc egy farönk rabja, Krisztus feje egy lehetetlen görgős deszkalapon áll, a Jézus őskeresztény jelképeként ismert halforma pedig rozsdás láncból rajzolódik ki a földön.

A széthullottság élménye, a dolgok hagyományos jelentéseinek kimozdításából eredő diszharmónia és a mozaikszerűség uralja a kiállítást. A szobrok ilyen elrendezése a vizualitás nyelvén fogalmazza meg a teljesség vágyának hiábavalóságát, azt a hiábavalóságot, melyről Faludy György így ír: "Üllőd a föld s az égi boltra állván/ oly ívet írsz karoddal, mint a nap./ Hetvenhat éve állok fenn az állvány/ deszkázatán, de nem találtalak./ Vésőm alatt porladva hullt a márvány/ s öklömben torzó, vagy bálvány maradt./ Nem leltelek meg, illanó szivárvány,/ ki ott ragyogtál minden kő alatt." (Michelangelo utolsó imája)