A figurativitás jó. Könnyen olvasom. Képes vagyok egy pillanat alatt eldönteni, mi van a vásznon: ló-e vagy kutya, nő-e vagy kanál; és általában még arra is rájövök, mi történik a képen. Azért is jó, mert szöveghez szokott agyamat nem kell átkapcsolni arra, hogy másfajta impulzusok is bebocsátást nyerjenek, mert a képeken kimerevített mozdulatot egy eseménysor részeként fogom fel, mesét gyártok hozzá - a pillanat paradox módon történetet mesél. A történeteket pedig értem.

Az F-csoport kiállításán nem gyanús foltok és kriksz-krakszok állítják magukról, hogy ők a Művészet képviselői. Megnyugszom és megállapítom: a csoport a figura szóból kapta nevét. Dienes Attila, Filep Sándor, Horváth Lajos, Kádár Tibor, Párkányi Raab Péter, Ughy István Tibor munkáin emberszerű alakok vannak. Persze mivel a művészet fontos funkciója, hogy az életnek azon részeiről beszél, amiket csak ritmusként, színként, formaként ismerünk föl, azaz a mindennapokban láthatatlant teszik érzékszerveinkkel felfoghatóvá, máshogyan ábrázolják a dolgokat, mint ahogyan megszoktuk őket.

Jellegzetes, a képek világát meghatározó különbség a csoport művészei között saját képeiken elfoglalt pozíciójuk. Érdemes összehasonlítani, ki honnan nézi a világot, honnan figyel: Kádár Tibor és Ughy István alkotásain lehet leginkább érezni a külső szemlélő távolságtartását és a történetmesélés szándékát. Párkányi gondolkodó fejei, fejrészletei csak egy mozdulattöredékre összpontosítanak, ő közelről vizsgál és elemez. Horváth Lajos ugyanazt az apokaliptikus vihart látja mindig és a központban csupasz alakjainak teljességét, Dienes bronzmunkái embertöredékekből építenek fel szimbolikus kompozíciókat, ő részletekből montírozza össze saját világát. Filep Sándor Tolnay-Baudelaire című műve pedig képi és szöveges idézettel dolgozik, így talán ezzel a képpel ő rejti el önmagát mint mesélőt leginkább.

Egy ágy szélén ülve öltöző nő, önmagával szembenéző fej, fiúk a rossz lányok között, Európa testén osztozkodó férfiak, állat támasztó kéz - a befejezést, az egyedüllétet, az önmagunkba zártságot, az önzést jelentik; és még ezer értelmezésük van. Ha keretbe vagy talapzatra teszik az alakokat és kirakják egy kiállítóterembe, nemcsak önmagukat jelentik, hanem attól kezdve egy gondolat jelképévé válnak. Az ember tehát nem csupán ember a kiállítás műtárgyain.