Mecsetek, hegyek, sivatag, bazárok, turbános férfiak, csadoros nők és a sah felesége - én itt Magyarisztánban ennyit tudok Iránról, mikor megérkezem a kiállításra. Az egyetem aulájában hasonlókat kapok: posztereket a természet szépségeiről, a perzsa építészet remekeiről, szent helyekről, s láthatom az iráni kézművesség matyóbabáit: szőnyegeket, díszes fémedényeket.

Utazási irodák falairól ismerős a stílus. Nem csoda, hiszen az összeállítás az Iráni Iszlám Köztársaság Nagykövetségének anyagából áll, a kiállítást pedig maga Abolfazl Rahnama nagykövet nyitotta meg, azaz Irán önreprezentációjának lehetünk itt tanúi. A kiállítás aktualitása talán az, hogy az utóbbi hónapokban vált biztossá: az egyetemen a perzsa nyelv felvehető lesz az órarendbe. Irán nyelve a fárszi, melyet ősi vallásukkal ellentétben az i.sz. 637-ben bekövetkező arab invázió után is sikerült megőrizniük, bár írásuk arab lett. Lehet próbálkozni vele!

A turistacsalogató képek után érdemes elidőzni az asztalokon felhalmozott könyveknél, és felfedezni Rusztemet, akit a Szondi két apródja című Arany-ballada egyik sorából ismerhet a magyar (gyk: "Rusztem maga volt ő!"). A gyönyörűen illusztrált hőseposz, melynek legnagyobb alakja az említett harcos, zömmel nagy kaszabolások leírása, ahogyan ez a műfajtól el is várható.

Ám a valóságban az iráni emberek kevésbé harciasak. Az útleírások és Iránt megjárt ismerőseim azt állítják kevés országban tapasztalható olyan fokú vendégszeretet és segítőkészség, mint ott. Ha arra járunk, fogadjunk el mindent, mivel az iszlám szerint ajándékot, legyen az bármi, nem illik visszautasítani. Csak figyeljünk oda, melyik kézzel adjuk, ha mi adjuk, mert a bal kéz tisztátalan - azt másra használják...

A nőknek sem kell félniük, hogy nem engedik be őket a teázókba, ma már ők is leülhetnek a bazársoron a vízipipához almás-fahéjas–kókuszos dohányfüstöt pöfékelni, pisztáciát ropogtatni meg jó erős teákat fogyasztani. Egyetlen kényes pontként mindenki a kaotikus közlekedést emlegeti, amihez nagyfokú magabiztosság és céltudatosság kell, ha nem akarja az ember az út szélén átkelésre készen kivárni, amíg lejár a vízuma.

És vízumot manapság már könnyen kapnak a magyar turisták is, s ha kifizettük azt, meg a repülőjegyet, a többire már nem kell túl sokat szánnunk, mert állítólag jó áron adják a szőnyeget, és a benzin is tizedannyi, mint itthon. Érdemes tehát legalább az auláig elmenni, onnan meg majd meglátjuk!