Amikor a zalaegerszegi ultikör vendégeként május első hétfőjén szembesültem azzal, hogy itt a csatlakozás óta 10 Eurocentes alapon verik a blattot, még nem fogtam gyanút. Egy napra rá már kapizsgálhattam volna valamit, mivel a fél éjszakát úgy töltötték újdonsült cimboráim a monitor előtt, hogy a külföldi fogadóirodák oddsainak megvitatását csak a húszpercenként megjelenő, tálcáján négy sört egyensúlyozó pincérgyerek zavarta meg.

"Na figyelj, elmagyarázom: - kezdte rá kollégám - Például a norvég másodosztály tutira oversz, legföljebb a sztenlibetnél megauszolom kettő a tízbennel. Ha egy meccsed megúszna, veszel két bankot és levéded egy hendikep undersszel a betandwin lájvon!"

Ezen mondat után egyértelművé vált: új népszokás alakult ki Zala megyében – sportfogadás határok nélkül! Az osztrák irodák igényes környezete (minden asztalhoz saját monitor, kávé és ásványvíz persze grátisz), a horvát fogadóhelyek elképesztően széles és kalandra hívó kínálata, valamint a világháló angol és német szaklapjainak hihetetlen gyorsasága és biztonsága csodás kilátásokkal csábítják a Szerencsétlenjáték Rt-ből kiábrándult magyarokat.

A benyelt másodlagos impulzusok azért annyit elértek, hogy bár kockázatkerülőnek tartom magam, a férfiösztön kalandvágya azért bennem is ficánkolt. Egy lendületből érkező, helyszíni tanulmányútra való felkérés kikerülésére csak egyetlenegy - ám annál megdönthetetlenebbnek hitt - érvet tudtam fölhozni: Nincs itt az útlevelem.

"Minek az ecsém?! Bent vagyunk az Eu-ban pajtás, mint parasztban a koleszterin!" Utolsó mentsvárként második generációs (a négyből) flepnim enyhén gyűrött barna fedeles borítását lobogtattam, hangsúlyozva, hogy ebben egy büdös szó sincs idegen nyelven. "Ne aggódj, a szlovéneknek megyünk!"- volt a riposzt. Én meg bedőltem.

Már elhagytuk a zalai dombságot és a csodálatos lendvai szőlőskerteket nézegettem, amikor egy pillanatra átsuhant rajtam a kétségbeesés hiperpesszimista szelleme, de mielőtt kifejtette volna káros hatását, megérkeztünk a Murához. A horvát határőr csodálkozva lapozgatta a klasszikus keménylapost, de mivel még a címer sem volt ismerős neki, ezért bevitte a kollégáknak megmutatni.

Hárman jöttek, de nem ijedtünk meg, tudtuk a jelszót: "Kladionica!" Lövésünk nem volt - nyelvtudás híján - a föltett kérdésről, de mindenki ezt válaszolta, ugyanis ez jelenti a fogadást horvátul. Egy bárgyú mosoly után elgurulhattunk a negyven méterre fekvő kis térig, ahol egymás mellett hat különböző (angol, horvát, német) fogadóirodában gerjeszthettük az oddsok adrenalinját.

Hazafelé megint nem vettem észre, hogy jártunk Szlovéniában is. Talán azért, mert azon morfondíroztam, hogy amit csináltunk, az sportturizmus-e?

Akár igen, akár nem, jólesett. Már csak a kaland miatt is. Csak tudnám, mikor játszom el a megnyert 150 Kunát...