Pedagógusi és művelődésszervezői végzettségemmel két éve beiratkoztam egy MBA kurzusra. Kíváncsi voltam, át tudom-e ugrani a lécet. Aztán később számtalanszor cibáltam a hajam: "Most aztán már tényleg elég". De nem akartam elvérezni saját magam előtt... A kurzus legutolsó megmérettetésekor ez majdnem sikerült.

Statisztika-számvitel. Még leírni is szörnyű, nem hogy megtanulni. Eddigi jegyeimet a fent említett tantárgyakból, mindig összehazudtam. Emlékszem, a számvitel zh mindig "xerox" volt. A statisztikát pedig annyira élveztem, hogy kétszer is mentem belőle. (A "humán", az "humán".)

Ebből kifolyólag egy-egy hónapos önkínzó-marcangoló, véres-verejtékes tanulás után, bátran néztem szembe a szigorlattal. A statisztika könnyen a fejembe mászott, Fischer-index, Searmann mutató, idősorok, mintavételi eljárások, ár és volumen indexek, hipotézis vizsgálatok és számtalan addigra már nem idegen (és hányingert keltő) kifejezés kígyózott agyamban. Hellyel-közzel ismertem a dörgést.

De a számvitel! Az aztán megizzasztott. Nem volt mihez kötni apró agycsökevényemben, maradt hát az értelmetlen magolás. "Ez eszköz, ez forrás, ezt ideírom, az ott jelenik meg." De sikerült. Tudtam beszélni a mérlegről, a leltárról, a forgóeszközkészletről, a saját tőke arány mutatóról, és a tervköltségszámításról is majdnem.

Fél kilenckor már fent parádéztunk a fővárosban, hiszen hol máshol is szigorlatozhatna egy veszprémi egyetemista, mint Pesten. Csoporttársam egy "kanyi-gyík" szót nem tudott magából kipréselni. Rázta a hideg mondataimtól. Fogalma sem volt, hogy milyen szigorlatra jön, valamikor készített puskát, azt bedobta a zsebébe és "sanyi".

Kilenckor mentek be a kamikázék, én közvetlen utánuk terveztem magam. Mondanom sem kell, hogy egy héttel a szigorlat előtt már elkezdtem amatőr agykontrolozni: "Az egyes (vagy a kettes) tételt akarom kihúzni". Megadva agyamnak a választás lehetőségét. Kint, a "váróban" kiselőadásokat hallottam a pszichoszomatikus betegségekről, arról, hogy ki miért nem izgul annyira, mint én, és hogy nyolc méterrel odébb is hallják a stresszhelyzetben rendszeresen megjelenő "haskurtyogásomat".

Aztán bementem. És húztam. És az egyes és a kettes tételt is. Egyben. 12. Mérnöki pontossággal az, amelyiket nem tanultam meg számvitelből. És ekkor rám mosolygott cimborám, akinek papírja alatt ott virított a puska, és bőszen jegyzetelt. És akkor azt mondtam, hogy meghalok. A tanárnő minden jóindulatát összeszedve próbálta belőlem kihúzni legalább az egyeshez elegendő információkat, de én mélyen őriztem magamban a titkot. Aztán elkezdett beszélni arról, hogy ő zuhanyozás közben forralja a tejet, és fütyülős fazeka van, és hogy a mérleg azt mutatja meg nekünk, hogy mi van a spájzban, és hogy most akkor ad nekem egy jegyet, de ne higgyek el senkinek semmit, amíg nem érkezett meg az eredmény.

Statisztikából remekeltem, még szerencse. A fiatal, őskonzervatív tanárnőt sikerült még megnevettetni is, ami sokkal jobban esett, mint az a majdnem kiváló érdemjegy, amit adott. Így hát két véglet volt a batyumban, és egy íves hattyúnyakkal zártam. Cimborám természetesen sikeresen felolvasta, amit sikerült kiágyúznia. De még akkor sem tudta, miről beszél. Kétszer olyan jól jött ki, mint én.

És amikor estefelé Szentantalfa felé döcögtem a busszal, nem volt kedvem már semmihez. A tivornyázó társaságban nem sikerült elvegyülnöm. Hiszen a Kálváriáról való lejövet volt a legnehezebb.