Az ember szeret nosztalgiázni - valahogy ez belénk van kódolva. Szeretjük felidézni "megboldogult" gyermek- vagy ifjúkorunkat, és ehhez mindenféle segédeszközt veszünk igénybe. Ilyenek a fényképek, naplók, emléktárgyak és (mainapság egyre gyakrabban) a nosztalgiakoncertek. Én speciel azon magyar állampolgárok közé tartozom, akik enyhe szívdobogást kaptak, amikor meghallották, hogy nyolc év után néhány koncert erejéig ismét összeállt az Európa Kiadó.

Szóval az Európa Kiadó. Középiskolás korom egyik meghatározó zenekara, és azóta is nagy kedvencem (asszem, már ebből is kiderül, hogy én amolyan "undorgrundos" csávó volék). Már a hír maga annyi emléket kavar fel, hogy ihaj! Szerelmek és csalódások, bulik és még bulik. Barátok (az ifjabbak kedvéért: haverok, buli, EK).

A nosztalgiaáradat ellenére - vagy éppen azért - komolyan gondolkodtam a dolgon, vegyek-e jegyet valamelyik koncertre. Kérdés: milyen létjogosultsága lehet egy kultikus, '80-as évekbeli zenekarnak napjaink Britniszpírsz-érájában? Szabad-e kitépni valamit az alternatív házibulik otthonos közegéből, és idegen testként behelyezni egy új, szebb és rondább univerzumba? Lehet-e Európa Kiadó koncertre menni 2004 májusában?

Végül aztán elszántam magam - nem utolsósorban amiatt, hogy ráleltem lelki társaimra, akik hajlandóak voltak együtt "szenvedni" velem megpróbáltatásaim közepette. Nem bántam meg. Újabb kérdés: mi kell az időutazáshoz? Válasz: kb. négyezer forint. Nekem legalábbis ennyibe került.

Bevezetésképpen a "buja, pesti éjszaka". Bajor Söröző, majd Animal Cannibals fragmentumok a Zöld Pardon felől - ez az este is jól kezdődik -, de hányinger becsülettel legyűrve. Valami hajót kéne találni. Már meg is van: Artemovszk 38.
Bent már jobb. Idegenül is ismerős arcok (meg persze néhány ismerősen ismerős). Egy óra tingli-tangli. Kihagyható lenne, de lassan gyülevész a nép. Kihagyhatatlan. A büfé drága, a szellőzés jó (cigi cigit követ). Meglepően sok fiatal. Lehet, hogy én se vagyok olyan "öreg", vagy csak bizonyos őrületek genetikailag kódoltak? Érdekli a fenét!

Aztán jön a zenekar. Német vers, lingaléz dalszöveg, majd a tér-idő kontinuum szövete felfeslik, és repülünk. Negyvenesek és gimnazisták együtt énekelik a magyar zenetörténet (vigyázat, szubjektív jelző következik!) leghatásosabb (szubjektív jelző) dalait Menyhárt Jenővel. Kész, itt van, mi kell több? A legszebb diszharmóniák, a legflegmább pofájú énekes, a legkisebb basszusgitáros, a legmásikabb János. Csoda, ha az ember elérzékenyül? Persze az fáj, hogy nem játsszák a Küldj egy jelet, de az ember ne legyen telhetetlen! Játszanak mást.

Több mint két óra tiszta játékidő után a csapatok visszavonulót fújnak. Katarzistól remeg a levegő, de a közönség lassan széledni kezd. Ez volt a '80-as évek. Nekem már inkább '90-es, a még fiatalabbaknak az új évezred. Valahogy vannak dolgok, amik nem változnak. Az üzenetek még ma is érvényesek. Azt hiszem, én ezt hívom művészetnek (a többi esztétikusok meg pukkadjanak meg).