Pár évtizede még a Cserhát lakótelep falai közül járt a Szilágyiba reggelente, ahol tagja volt a néptánccsoportnak, ma pedig az ország egyik legjobb táncszínházának koreográfusa. Az általános is iskola után került Veszprémből a Budapesti Balett Intézetbe, a néptánc tagozat elvégzése után a Honvéd együttes szólistája lett, 1998-tól pedig a Közép-Európa Táncszínházzal dolgozik, aminek három éve művészeti vezetője.

A Tánc Fesztiválja az egyetlen lehetőség, hogy előadásait Veszprémben láthassuk: az idén három koreográfiája szerepelt a programban.

Horváth Csaba
Táncos, koreográfus.
1987-ben végzett a Táncművészeti Főiskola néptánc tagozatán. Öt évig a Honvéd Együttes szólistája, majd a Tranz-Danz kortárs táncegyüttes tagja, 1995-98 között pedig a Sámán Színház táncosa és koreográfusa. 1998-ban Szögi Csaba meghívására kezd a Közép-Európa Táncszínházzal dolgozni, ottani első koreográfiája a Tűzugrás címet viseli. 2000-től a társulat művészeti vezetője.
Mindeközben koreográfusként részt vesz színházi előadások létrehozásában is, valamint a bostoni Harvard Egyetem mozgástanára.

Index: - Most éppen min dolgozol?

Horváth Csaba: - Egy szólóelőadásra készülök, amit Pilinszky költészete inspirál. A címe Nagyvárosi ikonok lesz. Szeretném még tavasz végén megcsinálni. Hogy miért ezzel foglalkozom, azt nem biztos, hogy meg lehet válaszolni. Valójában szó sincs arról, hogy alapanyagot keresek. A Barbárok előadása például sokkal közelebb áll Pilinszkyhez, mint a Móricz-novellához. Pilinszkynek van egy meditációja a Nagyvárosi ikonok című kötetben: "Lehetséges-e a páriák művészete? Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet-e formát, szavakat?" – tulajdonképpen a Móricz-mű is erről szól. Nem úgy dolgozom, hogy készítek egy irodalmi műből egy táncszínházit. Az ember elkezd valamit, csinálja, csinálja, s mivel az alkotásnak van egy extatikus állapota, nem feltétlenül tudja, hogy mit is csinál. S csak később tud hidegebb aggyal ránézni arra, mi is lett belőle. Akkor azt is megállapíthatja, hogy ez mennyiben Móricz, vagy mennyiben nem az. Lehet, hogy csak a címe egyezik.

Index: - Tehát akkor sokféleképpen lehet értelmezni az előadásaidat...

HCs: - Nem akarom, hogy a közönség értse az előadásaimat; az a célom, hogy szeresse. A tánc nem akkor jó, ha értik, hanem akkor, ha van zeneisége, ha jó a szerkezete, ha a zenei dramaturgia a tánc dramaturgiájával együtt szólal meg, hogyha megfelelő mélységben tudnak utazni a táncosok, és vinni magukkal a nézőket. A néző részéről egyáltalán nem szükséges racionális hozzáállás. És ezt gondolom minden más művészetről is.
A táncot Magyarországon - sajnos - sokan érteni akarják. Úgy jönnek ki az emberek a táncelőadásokról, hogy "jó volt, szép volt, tetszett, hatott rám, de nem értettem". Az a "de" teljesen felesleges. Mert ez ennyi, és ez minden. Hasonló ahhoz, mint amikor az ember meghallgatja mondjuk Mozart Rekviemét - utána nem mondja azt, hogy fantasztikus zene, csak az a baj vele, hogy nem értem.
Persze nem azt mondom, hogy nem kell a szellemmel foglalkozni. Ha hat, az már szellemi izgalom, a megértés az, ami nem feltétlenül szükséges. Ha a néző úgy ül be, hogy "márpedig én ezt csak akkor szeretem, ha értem, mert akkor engem igazol", akkor rosszul áll a dologhoz. Én soha semmit nem figyelek így. Semmit. Legyen az film vagy színházi előadás, akármi.
Persze a színpad tele van szimbólumokkal, ugyanúgy, ahogy egész világunk. Az ember folyamatosan felfedezi maga körül a saját szimbólumait, nem is kell ahhoz bemenni a színházba. Ha megfejtünk egy ilyet, akkor örülünk, és azt mondjuk, hogy "jaj, de jó, ezt értem". De, hogy igazán élvezzük, nem elég a megfejtés; ahhoz annak az előadásnak hitelesnek kell lenni. Nem attól lesz jó egy alkotás, hogy megérthető, hanem a kéztől, ami létrehozta.

Index: - Hogy viszonyulsz a kritikákhoz?

HCs: - Elolvasom a kritikákat és örülök, ha értékelik a munkánkat. (De jobban érdekelnek például a veszprémi fesztivál szakmai beszélgetései.) Szerencsére vannak kritikusok, akik tudnak együtt menni az előadással, és onnan kritizálnak, ám sajnos még mindig azokból van több, akik saját magukról írnak, és nincs meg bennük az alázat a mű iránt. Én így kategorizálom a kritikusokat, annak ellenére, hogy előadásaimat legtöbbször jónak tartják.
Az alázat nemcsak a kritikában fontos, hanem a művészek esetében is. Különösen igaz ez a tánccal kapcsolatban. A táncnak nincsenek nyelvi korlátai, s pontosan emiatt a határnélküliség miatt lehet a XXI. század művészete. Ebből kifolyólag az alázaton kívül nagy felelősségérzet is kell a műveléséhez. A legőszintébb művészet ez, mert testtel nehezebb hazudni, mint szóval: ha valaki a testével hazudik, arról hamarabb kiderül a hamisság, mint arról, aki ügyesen forgatja a szót.