Kicsoda Szindbád? Vagy kérdezzem így: melyik utazó az, akit tegnap a Közép-Európa Táncszínház előadásában, a Petőfi Színház Latinovits Játékszínében láthattunk. Melyik utas? Az Ezeregy éjszakáé, Krúdyé - mint a táncmű címéből is következne - vagy éppen a táncban megfogalmazott "itt és most", és éppen Horváth Csaba rendező-koreográfusé és táncosaié? Nos, ahogy azok szeretik mondani, akik későeste a nézőtéri helyekért versengve egy kisváros kamaraszínpadánál képesek ott lenni: ez a Szindbád egyik sem és mindegyikből valami.

A mű a színpadon rögtön a jelen és az időtlenség elegyével lep meg. A rokokósan édeskés kép, a férfi sziluett a rózsával, az állókép, a tűnődések-elrévedések köde magát a nézőt is amolyan utazásra tudja ragadni, miként szó szerint és áttételesen a színpad táncosai is utazókként jelennek meg. Olyan az egész, mint amilyen az utazás mindig is: ha racionálisan közelítesz hozzá, ha minden zugába be akarsz nézni ennek a különös hely(zet)nek, azaz meg akarod érteni, semmire sem mész. Utazni annyi, mint a sehol és a semmikor, illetve a mindig és a mindenütt.

És mi a meggyőző hangütésű és hangnemű produkció kezdetén a táncosokkal indulunk a szindbádosan rejtelmes-szerelmetes repülésre.

Már az első akció egy parabolikus üzenet. Az alapréteg a közlendőben: a néma szerenádú férfi rózsát dob a balkon hölgyének. Amit viszont látunk: a szenvedély és a vágy megtestesülése virág alakjában jut át a sötétségen, a falakon; repül a mélységből a magasságokba, ahol az áhított vagy azzal áltatott (nő) van. Már ebbe magába is bele lehet gabalyodni, hát még a rákövetkezőkbe. A táncosok kétséget sem hagynak, félelmetesen gazdag tartalmakat tudnak megmutatni, a fesztivál ezen színhelyén azt érzi a néző, ehhez a közlendőhöz szűk ez a tér. A mesterség biztos birtoklása, az eltökéltség mind a pontos kifejezés szolgálatában áll: Szindbádot idevarázsolják.

De megint meg kell kérdeznem: kicsoda Szindbád, hol van, melyik táncos az? Ha jól figyelünk Horváth Csaba táncosaira, észre kell vennünk, a másfélórás élményben állandó szereplő a RÓZSA. Megjelenései és funkcióváltozásai felruházzák a szereppel: a virág maga a szerelem rejtelmes utasa; jelen van a nem történő, mégis örök színpadi történetben. Hódít a hódító szolgálatában, hódít, mert hagyja a széptevéssel megnyert; adják-veszik, cserélgetik, elválaszt és összeköt, gyengéd és erőszakos, és végül mégis eltaposható - ha tetszik -, halandó/esendő. Ő Szindbád, a rózsa, aki/ami elvégzi a férfi és nő között a maga munkáját. Olyan, mint a természet; amit ad, azzal megáld, amit elvesz, azzal taníthat is a sietségre avagy a türelemre.

A darab ajánlószövege a fesztiválfüzetkében titokzatos vágyakról, szenvedélyekről beszél. És valóban: az időtlen közegben a négy pár a szenvedélyek itt pazarló, ott korán sorvadó tulajdonságát mutatják meg nekünk, amikor a tánc nyelvén beszélnek hozzánk. Láthatjuk a csapodárt, az epekvőt, a kalandort, a szelíd ábrándost, az ágaskodó vágytól magából kifordultat. Megmutatja nekünk a nyolc táncos, milyen kiszolgáltatott lehet a bikák, lovak erejével vetekvő energiájú és milyen erős lehet a szirmok törékeny kelyhe. Körbejárunk a szenvedélyek legjellemzőbb, emberi változatai között. Szembesülünk a hosszú, néma kínokkal, kínlódással, a féktelenséggel és a lassú módszeres kegyetlenséggel. Felkutatja nekünk a Szindbád-rózsa, mi mindent jelenthet egymásnak férfi és nő, és ha ennek a kútnak valóban a legaljára lenézünk, a táncosok ide-odamozdított virága arra is segít ráeszmélni: a legszebb vágyakban, az igaz szenvedélyekben nem a férfi és nő a lényegi elem, Szindbád rózsája amolyan varázspálca: suhint, hogy vedd észre, a testi bűvöletek is a lélek megáldott mozdulásaiért olyan erősek.

A Szindbád című darabban a Közép-Európa Táncszínház egyúttal azt is megmutatta nekünk, miként lehet kevés, de annál nagyobb munkát jelentő, szinte lefojtott mozdulattal igazi dinamikát tenni abba, amit fontosnak tartanak megmutatni. Ezzel a megjelenítéssel testük és mozgásuk is kifejezte, hogy megkísértik az örök végtelenséget: ősi, a folklórból vett, a szinte idő előtti keleti mozgáskinccsel ágyaztak meg az éppen a legkevésbé szóba önthető, közvetítésre szánt élménynek, amelyhez remek zenéket szedtek össze eltalált sorrendbe rendezve.