Ladányi Andrea társulatának trilógiája három egymástól meglehetősen eltérő formanyelvet használó, nagyon különböző hangulatokat képviselő koreográfiát tartalmaz. Mégis valamifajta gondolati, stílusbeli ív köti őket össze, vagy ha az nem, majd összekötöm én.

Lakkk - Hátul ajtó, előtte szőnyeg, szőnyegen zsámoly, zsámoly sarkán nő - maga elé néz. Egyedül van. Pontosan megfogalmazott kép, melyet megháromszorozva láthatunk a párhuzamosan elhelyezkedő három térrészben, s mindegyikben egyszerre tér vissza újra meg újra ugyanez az előadás több pontján, jelezve az állapot kimozdíthatatlanságát, a magányos erőfeszítések, vergődések, játékok hiábavalóságát. Vágyni a férfira, belebújni az ingébe, szimulálni a jelenlétét, öltözni, vetkőzni, előre meredni... mindegy - nincs az a körömlakkozás, ami segíthet. Az ajtó zárva, a tér szűk, a terekben egy-egy nő. A hármas szerkesztés segítségével az előadás jó alaposan körülnéz abban a fájdalomban, amit a tehetetlen egyedüllét okoz. Ladányi Andrea koreográfiája távol marad azonban mindennemű szenvelgéstől, mindvégig tárgyias tud maradni, s ebben rejlik igazi ereje.

Töredék - Fejes Kitty, akit jó néhány produkcióban láthatunk az idei fesztiválon, saját koreográfiáját táncolja Katona Gáborral a L.A. Dance Company trilógiájának második részében. Az előadás díszlettelen, a két táncos teremti meg a világot, amelyet a színpadon látunk. A nő, vagy inkább nőstény és a férfi/hím találkozása, együttléte, elválása - erre a vázra épül a tánc. Az előadás üres terében álló madárszerű fehér nőalak mögé sötétebb figura lép, s násztáncuk után egyre erősödik kettejük kontaktusa. A nő mindvégig passzívabb, a férfi a kezdeményező, a megtartó, és ő az, aki az előadás végén elhagyja a teret magára hagyva a lányt. Az állati jelleg fokozatosan tűnik el a figurákról a legyezők levetésével, s az utolsó, elnyújtott képben gyönyörűen fogalmazódik meg az asszonyi egyedüllét, mely nem tragikus: a férfi ringató mozdulatainak nyoma nem tűnik el Katona Gábor távozásával. A nő ugyanúgy hintázik tovább egyedül, hosszan. Szép íve van a koreográfiának: az ösztönök megidézésétől így jutunk el az összetartozás és elválás emberi szépségéhez és szomorúságához.

Elfelejtett álom - Ladányi Andrea szólója zárja le a három darabból álló összeállítást, s bár valószínűleg a koreográfiák eredeti sorrendje technikai okok miatt cserélődött fel tegnap este, számomra így kerek a "történet". Az első darabnál említett tárgyiasságtól a Töredék zaklatott költőiségén át az Elfelejtett álomhoz jutunk el, mely a belső világ kivetítése, s a három rövid darab közül ez képviseli legerőteljesebben a líraiságot. A füst és a fény találkozása misztikus hangulatot eredményez, s a fénysugarak által határolt egyetlen környi térben áll a táncos fehér ruhában. Ez a tér azonban mégsem szűk, sőt inkább határtalan: a tekintet az, ami a végtelenig nyújtja. A színpadi világ, a tánc statikussága és a mozdulatok finomsága egy érzés megformálójává teszi a táncost. Az álombéli alak egy helyben áll, szinte mindvégig egy irányba fordulva.
A vágyakozás feszültsége abban rejlik, hogy valami egyszerre van és nincs. A hiány jelenléte ez, amit Weöres egysorosa úgy fogalmaz meg: "Szép távolságoddal itt vagy." Ez a kettősség szervezi az előadást az én olvasatomban: statikusság és lehatárolatlanság, testtel megjelenített lélek, jelenlét és távollét egyidejű megfogalmazása.