Mi választja el a produkciót az attrakciótól; a színházat a cirkusztól? A színház biztonságos terep: ha izgulok, a színpadi alakot, a szerepet féltem, nem a színészt. Nem szomorkodom a színész kimúlásán, mert tudom, hogy élve látom viszont a tapsrendben, ha az általa játszott figura halálnak halálával halt is az utolsó felvonásban. A cirkusz ezzel szemben arra apellál, hogy az artista testi épségéért aggódjak, és fellélegezzek, ha a mutatvány sikerült.

A Bozsik Yvette Társulat Táncterápiája átlépi a határt: gumitestű artistanő egyensúlyoz két vékony pálcán, egy másik a magasban karikán hintázik. A hajmeresztő mutatványok mint előadáselemek nem engedik meg, hogy a darab koherens részeként tekintsek rájuk, mert féltem a táncosokat. A darab ezen részei azonban nem csupán az erőfitogtatás eszközei, nem csak az előadók képességeinek végső határait teszik próbára és mutatják meg a közönségnek. A függönnyel határolt térbe kukucskáló fejek, a tátott szájjal a magasba figyelő szemek idézőjelbe teszik a cirkuszt, s az előadás önironikus gesztusaivá emelik a központi térben zajló nyaktekeréseket. Játék a játékban. Nade, lássuk, mire föl?

Eddig azt gondoltam, hogy az attrakción kívül csak az állat, a gyerek és a meztelen test tudja elérni azt, hogy az előadás kreált világából kizökkenjek. A kutya meg a kisgyerek ugyebár nem nagyon tud mást adni, mint önmagát, a meztelenség látványának hatására pedig óhatatlanul előkerül saját szexualitásom, ami jó esetben a magánügyem. Így válnak ezek színházidegen elemmé, jól használva pedig húsbavágóan hatásos eszközzé. A Táncterápiának sikerült ezt a listát még egy elemmel szaporítania, hiszen a mozgássérült fiú színpadi szerepeltetése sem adja meg nekem azt a nyugalmat, hogy szerepet lássak benne. A táncosok mozdulatainak finomsága, lassúsága, pontossága által megteremtett atmoszférába idegen elemként férkőznek be a mozgássérült szereplő koordinálatlan mozdulatai.

Két hihetetlenül erősen elidegenítő hatású színpadi elemmel állunk tehát szemben. Az artista és a fogytékos élesen ellenpontozzák egymást, s mindkettő elkülönül a táncolók világától, ami szintén nem egyszerű eset. Az előadás több epizód összessége. A sötét függönyök között fejünk belsejének képeit láthatjuk, majd az egyre világosodó fények és jelmezek s a szereplők közötti egyre intenzívebb kontaktus és csoportos mozgás kivezet bennünket az önfeledt játék világába. A táncosok táncosokat játszanak: próba van, s játékosságuk a legkülönbözőbb technikákat vegyítve fajul sokszor profi bohóckodássá. A táncszínház önmagára vigyorog. Egy kezdetben zártnak, kereknek tűnő előadás teszi itt önmagát következetesen civillé, mégpedig színházi eszközökkel.